Gyász

A kórház folyosóján fertőtlenítő szag  terjengett. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, aki a gépekre volt kötve, melyek az életfunkcióit ellenőrizték. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett felé, Sára gyorsan becsukta az ajtót, és az orvos felé indult.

– Kérem, bocsánat… Závori Mihály az apám… megtudhatom, hogy van most? Segítene? – akadoztak a szavai az idegességtől.

– Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végén – szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. – Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult a váró felé. Egy család ült ott rajta kívül; beszélgetésükből úgy értelmezte, hogy a hozzátartozójukat műtik. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást.

– Hitelt vettek fel, hogy tanuljak – suhant át rajta újra és újra a gondolat. Ekkor eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. „Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja!” – gondolta.

Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átlépett volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, ahol csak félelem várta. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán figyelmeztetést jelentettek: nézzen szembe önmagával. Az anyja szerint elvetemült, érzéketlen teremtés volt. De a keresztapja mindig azt mondta:

– Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél a Földre.

Rengeteg minden jutott eszébe; agya már tisztán látta, hogy mindez eddig kaotikus kavalkád volt. Isten ajándéka talán mégsem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerülve gondolataiban, megszűnt számára a külvilág. Képeket látott maga előtt: a huncut mosolyt az apja arcán, mikor a pénzt a kezébe adta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

– Kislány, csak vigyázz magadra, szólj, ha kell még – hallotta szívében a hangját.

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

– Hellóka, mizujs? – hallotta Kíra vidám hangját. – Készülsz már a hosszú útra?

– Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott – suttogta idegesen.

– Na, ezek az ősök megrendelésre betegszenek le! Mindegy… Bocsi, azt akartam mondani… szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd. De összejönnek a dolgok előbb, mint gondolnád. Most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk – újságolta izgatottan Kíra, mintha semmi komoly információ nem érte volna el.

– Én maradok. Az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

– Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon tévedsz, aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értik a mai életet; olyanok, mint legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

– Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépések hallatszottak. Felállt, hogy megnézze, mi történik. Két nővér sietett oda, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult az intenzív felé, lebénulva nézte, ahogy próbálják újraéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, miközben látta, hogy a szívritmus a monitoron végtelenbe nyúló vonallá vált. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt körülötte a levegő; mégis, mint harmatcseppek, megjelentek az izzadság gyöngyei a homlokán.

Visszalépett az ajtóból, megállt a folyosó közepén. Úgy érezte, örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

– Sajnálom…

Felismerte az orvos hangját.

– Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom”, lassan hatolt el a tudatáig. Lábai elgyengültek, teste ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

– Nincs igazság a földön. Még el sem köszönhettem tőle… – suttogta kétségbeesve.

Az orvos visszakísérte a váróba, próbálta megnyugtatni.

– Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el a nagymamámat, akit a legjobban szerettem. Higgye el, mindent megtettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, torkát belülről szorította egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját; majd ha hazaér, elmondja neki. Nem lehet egyedül, mikor megtudja.

A kijárathoz érve valaki megszólította:

– Kedveském, mi a baj?

Meglepődve felismerte az öreg kiflis hölgyet. „Milyen öreg…” – gondolta gyűlölködve, „az apám meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.”

– Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is… tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

– Hagyjon engem békén! Nincs sok közünk egymáshoz! – kiáltott dühösen Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy hozzá beszél.

– Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ adni, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja; maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik… nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet.

„És honnan tudja, hogy meghalt az apám?” – gondolta. Mégiscsak jó lett volna a nyugtató a dokitól,  összezavarodva indult a kijárat felé.

Sziulet

 -- Akkor telózz, ha átgondoltad, amiről beszéltünk! – búcsúztak a barátai. Sára még a nevetésüket hallotta, amikor becsukta a panelház ajtaját. Halkan tette a kulcsot a zárba; nem akart véletlenül találkozni az anyjával. Az eszébe jutott a hívás, de elhessegette a gondolatot.

Krisztián arca tolakodott be a tudatába – éppen a diplomaosztó előtt veszett össze vele. A keserű emlék és a gyűlölet, amiért megcsalta egy bulizós éjszakán, most újra éledt. „El kéne menni. Itt hagyni mindent” – suhant át rajta a gondolat, mintha a tudata utolsó éber szikrája próbálná megszólaltatni.

Nem tudta, meddig aludt. Mocorgott, forgolódott, majd hirtelen felült az ágyban. Olyan érzése támadt, hogy rajta kívül még valaki van a szobában. Szíve majd kiugrott a helyéről, és az ajtó felé nézett, ahonnan a zajt hallotta. Lassan kirajzolódott a sötétből egy körvonal, és egy alak tűnt fel az ajtókeretben.

– Apu, te vagy az? Soká jöttem haza, tudom, ne haragudj! – dőlt hátra megnyugodva. Felismerte az apját. Nem furcsállta, hogy nem kapott szemrehányást; tőle sosem kapott.

A szokásos rosszulléttel küszködve igyekezett a fürdőszoba felé. Egyre nehezebben viselte a reggeli protokollt; utálta a hányingerrel járó gondolatokat: „Mindjárt szétrobban a fejem, remélem, senki nincs a vécén?” Napok óta ivott, és a tudatáig eljutott a felismerés, hogy tényleg szüneteltetni kellene az alkoholfogyasztást. De a gondolat gyorsan tovaszállt, mint egy szemtelen légy, mikor kirepül az ablakon.

Míg végigment a kisfolyosón, „valami nincs rendben” érzés kerítette hatalmába. Berögzült szokásból megállt a tükör előtt – akkor döbbent rá, mi zavarja. Az idegesítő csend. Az anyja ilyenkor már hangoskodni szokott a háta mögött… mi történt? Elmaradt a ceremónia.

Visszafordult, és a szülei hálószobája felé ment. Óvatosan megnyitotta az ajtót. Az üres szobában az ágyak ugyan meg voltak vetve, de az anyjára nem jellemző rendetlenségben hevertek rajtuk a takarók és párnák. Mintha csatatér maradt volna maga után az éjszakából.

Hívta mobilon az anyját, de ki volt kapcsolva. Felhívta az apját; a fal melletti kisasztalon megszólalt a telefon, idegesítően felharsant a zene, amit annyira utált: a Traviata.

Mi történhetett? Miért nem veszi fel az anyja a telefont? És mi van apjával? Soha nem hagyta otthon a telefonját. Eszébe jutott az éjszakai hívás, éjfél körül próbált beszélni az anyja vele. Szétnézett a helyiségekben, hátha talál üzenetet. Néha hagyott hátra az anyja cetliket, hova ment éppen. Az asztal sarkán egy kinyitott iratmappa hevert; maga elé húzta.

Hivatalos papírok. Nem érdekelte. Már tolta félre, amikor meglátott egy felszólítást az iratok tetején. Nem rémült meg túlságosan – az anyja hajlamos volt későre hagyni a befizetéseket. Hiteltörlesztés lemaradása. Ugyan mire kellett nekik a hitel?

Megpillantotta a konyhaszekrényen az injekciós tűt. Nem törődve hiányos öltözékével, átrohant a szomszéd ajtajához, és becsöngetett. Kis idő múlva megjelent a szomszédasszony, lazán magára dobott földig érő pongyolájában, félretaposott kockás mamuszában.

– Jobban van már apád, Sára? Nincs valami nagy baj? Segíthetek valamiben? – kérdezte aggódva.

– Mit tud, Etelka néni? Mi volt itthon? Nem tudok semmit! – nézett könyörgőn Sára a nőre.

A szomszéd hitetlenkedve méregette egy darabig, majd fejét csóválva megszólalt:

– Hát nem is voltál itthon? Rohammentő vitte el apádat éjfél körül, sokáig itt voltak a mentősök, anyád is velük ment. Talán infarktus érte szegényt, nem tudtam Mártikával beszélni.

– Melyik kórházba vitték? – ijedt meg Sára, de nem kellett a válaszra várnia, mert meglátta az anyját, aki éppen akkor ért fel az emeletre.

Érzem, valami történni fog6

  – Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte Sára a barátait.

Útközben még emberekkel találkoztak; egy fiatalokból álló társaság haladt el mellettük, talán egy koncertről tartottak hazafelé. Sára szerette a pesti éjszakát: a sötétben suhanó autók zaját, a házakat, amelyek ablakaiban foghíjasan égett a fény. Egy-egy ablak kialudt, majd máshol felgyúlt — mintha buborékok emelkednének fel a víz mélyéről.

Az italtól kissé kábultan lépdelt a többiekkel. Jólesett, hogy Kíra belekarolt; a közelsége biztonságérzetet adott. A gondolatai azonban váratlanul más irányba sodródtak. Mintha valami láthatatlan erő eltérítette volna őket. Teljesen kizökkent a jelenből, már azt sem hallotta, miről beszélgetnek körülötte.

Arra gondolt, mennyire hiányzik a városból az igazi csillagos ég.

Felnézett a sötétségbe. A város fénye mindent elnyomott.

Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján.

Gyerekként szeretett esténként a falábas tornác alatt ülni, és nézni a ráboruló, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről; az öreg keresztapja tanította meg rá. Együtt várták, hogy sorra felragyogjanak: a Göncölszekér, a Fiastyúk, a Kis Medve. Szájtátva hallgatta a történeteit.

Szinte hallotta most is a hangját.

– Tudtad-e, kislányom, hogy a csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Onnan jöttünk, és oda térünk vissza.

– Mikor? Amikor meghalunk? – kérdezte akkor.

– Meghalunk? Ugyan már. A lelkünk nem hal meg. Fénnyé változik, és visszatér a bölcsőjébe. Ha egyszer azt mondják neked, hogy meghaltam, ne sírj. Csak nézz fel az égre — ott leszek.

– Sohasem halsz meg, keresztapu!

– Sohase – mosolygott az öreg, majd elindult befelé. Félúton azonban megállt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Visszafordult.

– Figyelj rám jól, és emlékezz erre! Nagy ajándék vár rád, ha felnősz.

– Mit adsz nekem?

– Neked adom a mennyboltot, az összes csillagával együtt. És megtanítalak arra is, hogyan használd ezt az ajándékot.

– Jó kis ajándék! – nevetett fel akkor Sára.

Megborzongott. Talán a hidegtől, talán az emléktől: a kérges, erős kéz érintését szinte újra érezte az ujjai között.

A csend zavarta.

Mindig zavarta. Gyerekként is rosszul lett tőle, ha elhaltak a hangok körülötte. Ilyenkor dobolt, dúdolt, bármit csinált, csak ne legyen teljes némaság.

– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?

Sára összerezzent.

– Igen… csak eszembe jutott a keresztapám. Sok időt töltöttem náluk gyerekként. Négy éve halt meg… és most olyan volt, mintha beszélne hozzám. Tíz éve nem jártam arra. Furcsa…

A hűvös levegő majdnem kijózanította.

– Ma valami nem stimmel velem – folytatta halkan. – Az egész napomat felkavarta az a büdös öregasszony a boltban. Olyan, mintha nem is a valóságban lennék…  Érzem, hogy történni fog valami. Érted?

– Miről beszélsz? – húzta el a száját Kíra.

– Agyadra ment a pia – legyintett Nelli. – Aludj egyet, és kész.

Csendesen bandukoltak tovább a kihalt utcán. Néha elsuhant mellettük egy autó. A kapualjak mozgásérzékelős lámpái fel-felvillantak.

Játszani kezdtek velük: visszaléptek, újra felkapcsolták a fényt, mint a gyerekek.

Húzzunk ki külföldre

– Miről maradtam le? 

– Arról dumálunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz, Zotya? – vigyorgott Kíra.

– Miért kell ezért külföldre menni? Itthon is lehet meló után nézni.

– Nézelődj csak, aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra, szeme csillogott a lelkesedéstől.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Nelli. – Mi nem is erőlködünk. Vár a nagyvilág! Kimész bárminek, és dől a lóvé. Itt meg robotolhatsz diplomával nyolcvanért.

A pincér megállt Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát – mondta, kacér pillantást vetve a férfira. Fekete, rövid ujjú inget viselt, alóla kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára egy hajtásra lehúzta az italt.

– Ki akartok menni külföldre? – Kell hozzá egy milla. Út, szállás, kaja, amíg munkát találtok. Addig miből éltek?

– Minek majrézni? – legyintett Zotya. – Van span, aki megelőlegezi az indulást. Később fizeted vissza. Itt meg megdöglesz húsz év alatt, nincs min gondolkodni.

– Ebben igazad van… – Nincs itt sok perspektíva. Mikor mentek?

– Egy hónap múlva talán. Előtte Balaton, feltöltődés. Na, jössz velünk?

– Nem tudom… valami nincs rendben otthon. Anyám állandóan balhézik mostanában. Nem értem, mi baja.

– Vagy nem is akarod érteni – vont vállat Kíra. – Az ősök ellesznek nélkülünk is. Az enyém is folyton jajgat, hogy beteg, de ott az öcsém. Majd segítek nekik kintről.

– Mi baja van? Soha nem mondtad, hogy beteg.

– Mit tudom én… panaszkodik reggeltől estig – hárította Kíra.

– És megkérdezted valaha?

– Jó, majd megkérdezem, ha ennyire akarod! – csattant fel Kíra. – De ne csinálj már úgy, mintha nálatok minden rendben lenne. Te sem érted, mi van otthon.

A pincér letette a harmadik kört, Sára telefonja megszólalt. Anyja neve villogott a kijelzőn. Nem vette fel. Nem akarta hallani a kérdéseket. Visszacsúsztatta a telefont a táskájába, és nevetve visszafordult a társasághoz. Már ő is a nagyvilágot képzelte maga elé — új városokat, új életet, szabadságot.

Aztán szóba került az előző éjszaka.

– Figyeljetek… kiesett egy rész. Nem emlékszem, kivel kavartam a végén.

Hangos röhögés tört ki.

– Nem emlékszel? Aludtál közben? – visított Kíra.

– Nem. Csak rommá ittam magam.

– Akkor ideje felkeresni a nőgyógyászodat – vigyorgott Nelli. – Nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát éjfélre, te meg ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád – tette hozzá Zotya.

– Fecó?! Ne szórakozzatok! Ki nem állhatom azt a felfújt hólyagot! – pirult el Sára.

Egy húzásra kiitta a vodkát, majd kényszeredetten vigyorgott:

– Akkor jó… már megijedtem, hogy csak beszélgettünk.

A kávézó lassan kiürült. A pincér udvariasan odalépett.

– Sajnálom, záróra. Holnap is nap lesz… pár perc múlva.

Nevetve álltak fel, Sára még visszafordult.

– Jó kígyója van – súgta oda a férfinak.

A pincér elmosolyodott.

– Ez a kígyó két éve került rám.

– Értem… jó éjt!

– Nem vagy normális! Ki ne kezdj vele! – szólt rá Kíra. – A tetkós pasik az én terepem. És… a fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karolva, hangosan indultak végig az éjszakai utcán.

– Idióták – szólt rájuk Nelli. – Halkabban!

– Miről maradtam le?

– Arról dumálunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz, Zotya?

– Miért kell ezért külföldre menni? Itthon is lehet meló után élni egy kicsit.

– Nézelődj csak, aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya. – Mi nem is erőlködünk. Vár a nagyvilág! Kimész bárminek, és dől a lóvé. Itt meg robotolhatsz diplomával nyolcvanért.

A pincér megállt Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát.

Kacér pillantást vetett a férfira. Fekete rövid ujjú inget viselt, alóla kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára egy hajtásra lehúzta az italt. A szeme felcsillant, az alkohol gyorsan dolgozott benne.

– Ki akartok menni külföldre? Kell hozzá egy milla. Út, szállás, kaja, amíg munkát találtok. Addig miből éltek?

– Minek majrézni? – legyintett Zotya. – Van span, aki megelőlegezi az indulást. Később fizeted vissza. Itt meg megdöglesz húsz év alatt, nincs min gondolkodni.

– Ebben igazad van… nincs itt sok perspektíva. Mikor mentek?

– Egy hónap múlva talán. Előtte Balaton, feltöltődés. Na, jössz velünk?

– Nem tudom… valami nincs rendben otthon. Anyám állandóan balhézik mostanában. Nem értem, mi baja.

– Vagy nem is akarod érteni – vont vállat Kíra. – Az ősök ellesznek nélkülünk is. Az enyém is folyton jajgat, hogy beteg, de ott az öcsém. Majd segítek nekik kintről.

– Mi baja van? Soha nem mondtad, hogy beteg.

– Mit tudom én… panaszkodik reggeltől estig – hárította Kíra.

– És megkérdezted valaha?

– Jó, majd megkérdezem, ha ennyire akarod! – csattant fel. – De ne csinálj már úgy, mintha nálatok minden rendben lenne. Te sem érted, mi van otthon.

A pincér letette a harmadik kört. Sára telefonja megszólalt. Anyja neve villogott a kijelzőn.

Nem vette fel.

Nem akarta hallani a kérdéseket.

Visszacsúsztatta a telefont a táskájába, és nevetve visszafordult a társasághoz. Már ő is a nagyvilágot képzelte maga elé — új városokat, új életet, szabadságot.

Aztán szóba került az előző éjszaka.

– Figyeljetek… kiesett egy rész. Nem emlékszem, kivel kavartam a végén.

Hangos röhögés tört ki.

– Nem emlékszel? Aludtál közben? – visított Kíra.

– Nem. Csak rommá ittam magam.

– Akkor ideje felkeresni a nőgyógyászodat – vigyorgott Nelli. – Nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát éjfélre, te meg rámentél Fecóra.

– Vagy Fecó rád – tette hozzá.

– Fecó?! Ne szórakozzatok! Ki nem állhatom azt a felfújt hólyagot!

– A szókincse biztos nem számított, mikor eltűntetek – jegyezte meg Zotya.

Sára elvörösödött. Egy húzásra kiitta a vodkát.

– Akkor jó… már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – vigyorgott kényszeredetten.

A kávézó lassan kiürült. A pincér udvariasan odalépett.

– Sajnálom, záróra. Holnap is nap lesz… pár perc múlva.

Nevetve álltak fel. Sára még visszafordult.

– Jó kígyója van – súgta oda a férfinak.

A pincér elmosolyodott.

– Ez a kígyó két éve került rám.

– Értem… jó éjt!

– Nem vagy normális! Ki ne kezdj vele! – szólt rá Kíra. – A tetkós pasik az én terepem. És… a fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karolva, hangosan indultak végig az éjszakai utcán.

– Idióták – szólt rájuk Nelli. – Halkabban. 

Miénk az éjszaka

Az apja és az anyja a kis konyhában ültek — abban a szűk lyukban, ahol ha hárman leültek, elfogyott körülöttük a levegő, mint egy szardíniás dobozban. Sára mindig „panelvarázsnak” nevezte ezt az életteret.

A szülei vitatkoztak valamin. Amikor benyitott, hirtelen elhallgattak. Sára azonnal megérezte a feszültséget.

– Mi baj van?

– Mi lenne? Semmi baj, kincsem! – az apja átölelte, játékosan megcirógatta a haját. – Kipihented az éjszakát?

– Nem mondanám. Olyan a fejem, mint egy méhkas… ugye nem haragszol? – hízelgett Sára. Tudta, hogy nem, de hallani akarta.

– Ő majd haragszik is a kisasszonyra, aki dögrészegen jött haza megint az éjszaka! – csattant fel az anyja, és erőteljesen hadonászni kezdett a kifakult konyharuhával. – Sose tudna haragudni rád! Majd egyszer észbe kap, de akkor már késő lesz. Mindig mondtam, nem lesz jó vége ennek a sok tivornyának. De mint a falra hányt borsó, lepereg rólatok minden.

– Miről beszélsz már megint? Te sosem voltál fiatal? Mindenki szórakozhat, csak szerinted nekem nem kéne? Egyszer vagyok fiatal! Majd ha vén nyanya leszek, akkor kapok engedélyt? Mit akarsz ezzel az örökös fenyegetéssel elérni? – állt vele szembe, csípőre tett kézzel.

Nem félt. Ott állt mögötte az apja, aki mindig mosolygott és békített, ha összecsaptak.

Az utóbbi időben azonban egyre gyakoribbak lettek a viták. Az anyja már az egyetem elvégzését is megkérdőjelezte. A végén mindig Sára akarata érvényesült — és ő ugyanúgy folytatta tovább az életét.

– Megyek lefeküdni. Te meg nyugodj le! – vetette oda.

Hátat fordított, faképnél hagyta őket, de belül tovább fortyogott. Az anyja szerinte vészmadárrá vált: állandóan az ördögöt festette a falra, mindenben a rosszat látta. Egy negatív hullám lengte körül, amely lassan megfojtotta a levegőt a lakásban. Sára nem akart ezen a szinten élni. Az élet nem ebből áll.

Ledobta magát a heverőre, megszokott mozdulattal lerúgta a sportcipőjét. A cipők tompa koppanással csúsztak a fotel alá. Még hallgatta egy darabig a kinti monoton szóáradatot.

– Látod? Tiszteletlen, nagyképű! Jó ez, hogy mindent ráhagytál? A fejünkre szarik! Nem érdekli a család baja, csak ő maga meg a haverjai! Minek az ilyennek egyetem?

– Legyen már vége, elég volt! – próbálta csitítani az apja. – Végzett az egyetemen, majd dolgozik. Megtapasztalja a való életet, ha eljön az ideje.

– Soha! Elnevelted! Mindent készen kapott. Te meg gürizel érte! Nem tudja, milyen az élet valójában…

– Hallgass már el! – kiáltotta az apja. – Ez van. Törődj bele.

Sárának feltűnt, hogy nemcsak ő az oka a feszültségnek, de nem volt ereje végiggondolni. Elaludt.

Mire felébredt, már besötétedett. Álmosan kiment a konyhába. Meglepődött: az anyja ott ült a sötétben az asztalnál, mozdulatlanul, a kezét az ölébe ejtve.

– Mit csinálsz itt? Hát apu?

– Elment… – felelte egykedvűen.

Sára teát öntött, összedobott egy szendvicset, majd visszament a szobájába. Most sem kérdezte meg, mi bántja az anyját. Majd lefekszik, ha megunja — gondolta.

Egy óra múlva ajtócsapódás hallatszott.

– Csendesebben! – szólt az anyja.

– Az istenit, mit csendesebben? Miért ülsz itt? Feküdj le! – jött az ingerült válasz.

Sára riadtan húzta magára a takarót. Mi van az őseivel? Kapuzárási pánik?

A mobilja zenélni kezdett.

– Mondjad!

– Nincs kedved leugrani dumcsizni? – vihogott Kíra.

– Jó, lemegyek, de nem sok időre. Itthon áll a bál.

Halkan nyitotta a bejárati ajtót, de az anyja így is észrevette.

– Hová mész megint ilyen későn? Elmúlt tíz.

Sára meglátta a sírás nyomait az arcán.

– Ne idegeskedj. Mindjárt jövök. Most viszek kulcsot is.

– Megint zülleni megy a kisasszony? Furcsa lenne, ha egy este kimaradna, igaz?

Sára nem válaszolt. Mérgesen behúzta maga mögött az ajtót.

Egy utcával arrébb volt a törzshelyük. Tíz perc sem kellett, hogy odaérjen. A barátai a szokásos sarokasztalnál ültek. Kíra messziről integetett.

– Gyere, Sára! Miénk az éjszaka!

Az öreg hölgy 3

Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, majd beállt a pénztárhoz. A sor lassan haladt egy görnyedt idős nő miatt. A pulton két kifli és egy fél liter tej hevert. A néni kis patkó alakú pénztárcájából aprót számolgatott.

– Mi van, mama, nincs pénze? – kopogott idegesen a pénztárosnő hosszú műkörmeivel a pulton. – Nem itt kell kikeresni a rávalót. Nézze, mennyien állnak maga mögött!

– Elnézést kérek… nincs annyi, kedvesem. Egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Inkább a tejet vigye vissza!

– Az az ebédem… – ijedt meg az asszony.

– Haladjunk már! Más is sietne! – szólt be hátulról egy körszakállas férfi.

Az öreg hölgy hátranézett. Tekintete találkozott Sáráéval. Egy pillanatig némán néztek egymásra.

Sára hirtelen a két éve meghalt vidéki nagymamája szemét látta viszont benne. Ugyanaz a csendes szomorúság. Eltűnődött rajta.

Miért volt mindig olyan szomorú a mama tekintete? Talán mert éveken át teljesen egyedül élt. Az apja később folyton lelkiismeret-furdalásról beszélt, de csak a halála után. Mindig azt mondta, dolgozni kellett, nem lehetett folyton utazgatni hozzá.

Aki nem akar, az nem tud – gondolta Sára. A mama pedig csendben meghalt. Egyedül.

A gondolatot gyorsan lezárta magában. Nem akart továbbmenni ezen az úton. Ha valakit állandóan szeretetről biztosítanak, mégis magára hagyva hal meg, abban van valami elviselhetetlen álszentség.

A pénztáros félretolta a tejet. Az öregasszony lehajtott fejjel elindult kifelé. Ahogy elhaladt Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és újra a szemébe nézett.

Sára még soha nem látott ilyen tekintetet. A homályos szembogarak mélyén egy apró, izzó pont derengett, mintha átszúrná a retináját. Furcsa gyengeség futott végig rajta, mintha hirtelen elnehezült volna a teste, és a látása is elmosódott volna.

Az asszony lehajtotta a fejét, és továbbindult. Édeskés, émelyítő szag maradt utána, mint egy szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a szag még sokáig ott lebegett.

– Azt a tejet is kérem – mondta Sára hirtelen, maga sem tudta, miért.

A pénztáros szó nélkül beütötte az árat.

Sára kisietett az utcára, de hiába kereste a nőt. Egy troli robogott el előtte; a fémes csikorgás végigfutott a gerincén. Libabőrös lett. Utálta a nappali, zajos várost.

Végül meglátta az öregasszonyt a villamosmegállóban, és odament hozzá.

– Ezt a boltban hagyta – nyújtotta át a tejet.

Már fordult volna vissza, de az asszony megfogta a kabátját.

– Várjon, kedvesem. Itt a névjegyem. Ha egyszer kedve lenne, szívesen látnám az otthonomban. Maga jó ember. Jó lelke van.

Sárát kellemetlen érzés fogta el. Újra megcsapta az asszony szaga. Hullaszag – villant át rajta.

– Engedjen el – mondta határozottan, és kiszabadította a karját.

– Nemsokára megváltozik minden – szólt halkan az öregasszony. – Menjen csak.

– Mi változna meg?

– Majd megtudja. A sors elől nem lehet elbújni.

– Ki akar elbújni? Én senki elől nem futok! – vágta rá dacosan.

– Erős ott bent… érzem – mondta az asszony inkább magának. – Kell is az erő ahhoz, ami magára vár.

– Hagyjon már! Mi maga, jósnő?

– Tudom, hogy eljön hozzám – folytatta nyugodtan. – A sors mindig odavezeti az embert, ahol dolga van. Ma jót tett velem. Ezért ez a nap különleges lesz magának.

A névjegyet szinte erőszakosan nyomta a kezébe.

Sára kelletlenül elvette, zsebre vágta.

– Rendben. Ha kedvem lesz, talán meglátogatom – mondta gúnyosan. – Jól elbeszélgettünk… most is.

Intett, majd elindult a zebra felé.

– Nem fog mindig így gondolkodni… – szólt utána az öregasszony.

– Menjen a fenébe – morogta Sára, és visszanézett. A nő eltűnt.

– Hová lett? Hiszen nem jött villamos…

Értetlenül állt egy pillanatig. Miért rohangál egy zacskó tejjel egy idegen után? Nem normális ez a nap. Még káprázik is a szeme.

A lépcsőházban elővette a névjegyet. Díszes betűkkel ez állt rajta:

Prof. Dr. Zanócz Borbála – Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia

– Atyaég… doktor? – horkant fel. – Szép jövő, ha ide jut az ember diplomával öregen.

A kártyát bedobta a táskája oldalzsebébe.

Megy a halál hozzá. Ő biztos mem.

Másnap 2

Az anyja megjelent az ajtóban, de nem veszekedett. Szó nélkül beengedte.

– Mi a manó… – dünnyögte Sára meglepetten, és lendületből belépett a lakásba.

Furcsa csend fogadta, de nem volt ereje megfejteni, mi történhetett otthon, amíg távol volt. Egyetlen cél lebegett előtte: megtalálni az ágyát, és visszanyerni az egyensúlyt.

Nem vetkőzött le, csak a sportcipőjét rúgta be a fotel alá. A fürdőszoba is elérhetetlen távolságnak tűnt, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát. Ledőlt az ágyra, és azonnal elnyelte az öntudatlanság.

Amikor felébredt, erős hányingerrel küzdve támolygott a fürdőszobába. A tükör előtt megállt, és hosszan szemügyre vette magát. Gúnyos grimaszt vágott a látványra.

Már ébredéskor rájött, hogy teljesen kiütötte magát az előző éjszaka. Csak azt nem tudta, hol és hogyan.

Erősen koncentrált. A felismerés hirtelen csapott le rá, mint villám a tiszta égből:

A diplomaosztás. Hogy felejthette el? Diplomás lett.

Fáradt mosoly jelent meg az arcán. Nekidőlt a mosdó szélének, de a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Egy emlék tört fel benne: valaki erőszakosan fogdosta. Csókok. Zavaros képek.

– Kivel? – motyogta magában.

Te jó ég… nem lehet, hogy a fű ennyire kiütötte az agyát. Talán valaki tett valamit az italába?

Egy pillanatra megmerevedett. Próbált visszaemlékezni, de a fejében a sötétség úgy terült szét, mint egy betonfal. Az emlékek nem jutottak át rajta. Csak töredékek maradtak fenn, mint egy szűrőn fennakadt törmelék.

Legalább arra emlékezne, történt-e egyáltalán valami. Remélte, hogy nem. De ha mégis?

Sok pezsgőt és pálinkát ivott. Talán nem kellett volna annyit.

– Hú, de szarul vagyok… – nyögte hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan maga köré húzva.

– Végre, hogy tudsz járni. Átaludtad az egész napot. Remélem, már feleszméltél – morgott.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? A gyomrom még mindig mintha kilúgozták volna. Túl sokat ittam, tudom. Nem akarok vitatkozni. Ez volt az utolsó, ígérem. Csak ne kezdj megint ordibálni. Rosszul vagyok… Vége a diákéletnek, nem iszom többet.

Az anyja eltolta a tükör elől.

– Gyönyörű vagy. Én a helyedben inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől.

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántotta el magát Sára ingerülten. – Már egy kicsit se lehet szórakozni? Ünnepeltünk, ennyi volt! Mi bajod mindig?

Választ sem várt. Beviharzott a vécébe, útközben már öklendezett. A kagyló fölé hajolva hányt, a szeme könnybe lábadt, a teste remegett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe… legalább ilyenkor hagyna békén – motyogta.

Szédelegve felöltözött. Friss levegőre vágyott. Ki a panelszagból, ki az örök szemrehányásokból.

Ki az utcára.

– Hova mész? – szólt utána az anyja a konyhából, miközben a kávéfőzővel bajlódott.

– El. Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott… itt senki nem figyel semmire – mondta fáradt hangon az asszony.

Sára úgy tett, mintha nem hallaná. Kilépett a lakásból.

Az utcán lelassított. Mélyeket lélegzett, de a csúcsforgalom szmogja újra felkavarta a gyomrát. A város zaja kíméletlenül csapott az arcába. Idegesen kerülgette az embereket.

Célforgalom – gondolta bosszúsan, amikor utolért egy babakocsit toló nőt, aki elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a kocsit, időnként előrehajolt, a szoknyája felcsúszott.

Sára undorral nézett rá.

Esküvőig darázsderék, aztán szétesnek – futott át rajta a gondolat. – Nekem biztos nem lesz gyerekem még húsz évig. Vagy soha.

Megelőzte a nőt, aki éppen cumit próbált a baba szájába erőltetni.

Diploma. És most mi lesz?

Állást kellene keresni.

Vagy inkább pihenni.

Balaton Kírával.

Eszébe jutott az éjszakai ígéret.

Diploma

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztó hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonló hangzavarban hozzátartozók és barátok gratulációi keveredtek egymással. Sára kezében a frissen megszerzett közgazdász diplomával, fülig érő mosollyal állt a családja előtt.

Édesapja megilletődötten ölelte át.

– Ez a nap is eljött. Diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

Keresztanyja – szokásához híven – végigsírdogálta az egész ünnepséget, és egyfolytában hálát adott Istennek.

– Látod, gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony szavain.

– Dehogy lettem nagy ember, keresztanyus, csak végeztem az egyetemen. Nincs ebben semmi különös!

Abban a pillanatban mégis jóleső melegség töltötte el: jó érzés volt, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint egy zsákmányára lecsapó sas, azonnal kiragadta a meghatott pillanatból.

– Gyere ide egy kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől. Megvan a kéró, ahová megyünk bulizni.

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – vágta rá nyeglén, és ezzel egy pillanat alatt szertefoszlott benne az a meghittség, amit addig a családja iránt érzett.

Amikor hazaértek, még élvezte egy ideig az ünnepi vacsorát, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menj csak. Tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredett mosollyal az apja.

Még látta egy pillanatra felvillanni az anyja tekintetét, de gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Ugyan mit gondolhatott? Talán azt remélte, hogy otthon marad velük? Ez az ő napja – csakis az övé. Gyorsan meggyőzte magát, és sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek.

Visszhangzott az üres lépcsőház, ahogy végigdübörgött rajta, majd lelassított, mert két szatyorral szembejött a szomszédasszonyuk. Az asszony arca már messziről ragyogott.

– Sárikám, eljött a nagy nap! Gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg beszélgetni, magára hagyta a társalgásra kész asszonyt. Ekkor megszólalt a mobilja. Kíra ideges hangon közölte, hogy már a ház előtt várnak.

– Helló, csajszi, végre! Ugorj be! Indíthatsz, Zotya! – adta ki türelmetlenül az utasításokat a barátjának.

– Hová megyünk? Hol a kéró? – kérdezte Sára.

– Fent Budán, egy üres nyaralóba. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint piát?

– Nem mondtátok. Majd veszek, apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzletnél.

– Zotya, itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal. Hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a férfi a csomagtartóba pakolta az italokat, majd széles vigyorral visszaült a volán mögé. Útközben már énekeltek, hangolták magukat az éjszakára.

A sötétség lassan átölelte a várost. Felpattantak a fények, mint apró gyöngyszemek ragyogtak a sötét bérházak között. Ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukák fölött is fényfüzérek csillogtak. Sára akkor úgy érezte, az élet fantasztikus és csodálatos, mert benne minden a helyére került – pontosan úgy, ahogyan lennie kell.

A budai nyaraló kerítését sűrű borostyán futotta végig, így az udvarra nem lehetett belátni, csak a kiszűrődő hangokat hallották: idétlen röhögést és éles visongást. Amikor beléptek a kapun, Sára tekintete azonnal kiszúrta a Gergő kezében parázsló füves cigit.

– Nézz oda, Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést. Még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Ugyan már. Csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője. – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad. Nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál! – szorította meg Kíra karját.

– Mi bajod van? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd annak! Ez nem drog… Ki bírná mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem. Ha igen, akkor nincs rád szükségem, menj haza!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

A buli lendülete hamar magával sodorta a társaságot. Néhányan túlpörögtek, mint a búgócsigák, de senki sem lepődött meg rajta. Az éjszaka főszereplője az alkohol lett. Időnként valaki eltűnt hányni, mások párosával vonultak félreeső helyekre, majd visszatértek, és ott folytatták, ahol abbahagyták.

Éjfél körül néhányan keményebb szerekhez nyúltak, de szerencsére komolyabb balhé nem tört ki. Fekete Pufi egy sarokban ült, tompa tekintettel bámulta a semmit. Mintha már nem is érzékelte volna a valóságot. Magában beszélt valakihez, időnként hadonászott, mintha képzeletbeli legyeket kergetne egy nem létező asztal fölött. A nyála lassan csorgott végig az állán, majd beszivárgott a pólójába.

Akadt, aki szánakozva mutogatott rá, de Pufit nem érdekelte. A külvilág már nem érte el. Mindenki tudta róla, hogy jó családból származik: mindkét szülője orvos volt, pénze mindig akadt. Az egyetem első évétől kezdve azonban lassan, megállíthatatlanul csúszott lefelé, mint egy mocsárba ragadt ragadozó. Egy idő után már nem is küzdött, inkább szándékosan kereste a mámort.

Sára egyszer megpróbált beszélni vele. Figyelmeztette is: ha így folytatja, bele fog pusztulni. Pufi csak vigyorgott rá.

– Utálom ezt a rohadt világot! Ha kiütöm magam, az a legjobb. Az ember olyankor azzá válik, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik. Boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki sem tudja, milyen madárnak lenni, amíg nem próbálta a repülést.

Később Vica is csatlakozott hozzá. Sára egy hangos csoportosulásra lett figyelmes: körbeállva röhögtek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált, de hamar visszafordult.

– Idióta barmok! – fakadt ki, amikor visszaért Kírához. – Láttad Vicát?

– Mi van vele?

– Vetkőzik. Teljesen kiütötte magát. Szórakoztatja azt a sok balfácánt.

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – mondta Kíra.

Nem sokkal később visszatért, és dühösen köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelenül bohóckodik mindenki előtt. Azért mindennek van határa.

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam – vont vállat közömbösen Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később, némi erőtlen tiltakozás után, Sára elszívta az első füves cigit, majd a másodikat és a harmadikat is. Az első után felszabadultnak érezte magát, a harmadik után azonban kiesett az idő. A következő órák eltűntek az emlékezetéből, mintha egyszerűen kitörölték volna.

Arra sem emlékezett, hogyan jutott haza. A barátai egészen a lakásajtóig támogatták. Miközben a csengőt nyomta, teljes testsúlyával nekidőlt az ajtónak, és részeg vigyorral hadonászott hátrafelé.

– Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben már felkészült rá, hogy nem ölelő karok fogadják majd. A zárt ajtó azonban jobban idegesítette, mint a várható balhé. Egy dolgot biztosan tudott: ezt most semmiképpen sem fogja megúszni.

Látni és elengedni.

 Rendben, átnéztem a szöveget, és javítottam a helyesírást, nyelvtant, tagolást, gördülékenyebb mondatszerkezeteket alakítottam ki, miközben megőriztem a történet hangulatát és a karakterek hangját. Íme a javított változat:

János hazaindult a faluba, hogy elvigye a hírt, mi történt a Pálos tanyán. A hír hallatán az emberek kapualjakban, a kocsmában, a boltban, később pedig mindenütt csak erről beszéltek; hamar eljutott minden családhoz. Ezzel egy időben eluralkodott rajtuk a bizonytalanság kellemetlen érzése, amit korábban nem is ismertek. Az erős biztonságérzetük elillant, mint a kámfor, helyét pedig átvette a félelem.

Aznap estétől szigorúan ellenőrizték gazdaságaikat, zárták az ajtókat és kapukat, talán még gondosabban, mint azelőtt. Mire az utolsó házhoz is eljutott a történet, a menekültekből a helyiek gyilkos kinézetű haramiákat kreáltak magukban.

A tanyán a három nő is csak erről tanakodott. Az aznapi esemény megosztotta őket, mindhárman más-más véleményt alkottak. Életükben először vitatkoztak úgy, hogy nem fogadták el a másik igazát. A rendőr szavait Terka mama is végighallgatta, és a félelem kerítette hatalmába. Mártika, Sára anyja, folyamatosan fortyogott, ítélkezett Amira anyján, amiért hátrahagyta beteg gyermekét. Sára próbálta csitítani őket, de ő is dühös volt: a két idősebbre, amiért a bajban széthúznak, és magára, amiért ilyen fontoskodó lett.

Ha nem ártotta volna bele magát a történésekbe, csak külső szemlélő lehetett volna; így azonban már nyakig benne volt, és a sok beszéd közepette foglalkozni kellett volna a gyerekekkel, különösen a beteggel. Eszébe jutott az asszony otthagyott levele. Kíváncsi volt, mit írt, ad-e magyarázatot arra, miért hagyta el a beteg gyereke mellől.

Szerencsére az apja nyomtatója többfunkciós volt, és az anyja magával vitte a tanyára. A levelet könnyedén beszkennelte a számítógépbe. Amikor a levél megjelent, Sára bemásolta a fordítóprogramba, amely felismerte a nyelvet: perzsa. Sára silabizálva olvasta a szöveget:

– Gyertek ide! – hívta oda a többieket. A két nagyobb gyerek is melléjük ült.

– Mit ír? – kérdezte az anyja izgatottan.

– Megpróbálom értelmezni, figyeljetek! – mondta Sára, majd akadozva felolvasta:

"Tudom, hogy ez nagy kérdés az Ön számára, de meg kell értenie, és segítenie kell nekem, csak így menthetem meg a lányomat, különben elveszítem a fiamat. Elrabolták, hogy ne beszéljek róluk. Most utána megyek, meg kell találnom a fiamat. Ha megtalálom őket, megpróbálok menekülni. Jó ember vagyok, de ne küldjön utánam senkit; ha úgy találják, hogy elárultam, a halálomat jelentheti. Ha Isten úgy akarta, hogy visszatérjek a hercegnőmhöz – mert nincs másom, csak ő és a fiam, Fadi – a háborúban minden családtagunk meghalt. A hercegnőm jó lány, Isten segített rajta. Tudom, Isten úgy döntött, hogy a hercegnő a helyes helyen maradjon. Védje az Ön családját örökre Isten. Senki sem veheti el a lányomat, mert egyikük sem tudja végigjárni ezt az utat. Ne vigye el otthonról, az út visszavezet majd hozzám, ha egyszer megkeresem. Isten őrízze a jó szándékú családot, aki befogadta az elhagyott gyermeket a Szentföldről.

Zafirah"

– Na, mit szóltok hozzá? – kérdezte Sára, miután felolvasta a nyersfordítást.

– Jó, hogy tudjuk, miről írt. Legalább most már látjuk, hogy nem elvetemült, csak egy anya, akinek ugyanúgy fáj a gyerekei szenvedése. Nyugodtan mehetett el, mert tudta, hogy a betegre vigyázunk. Reméljük, hamar megtalálja a fiát, és visszatér ide – válaszolt Terka mama már nyugodtabban.

Nem tudtak tovább beszélgetni, mert álmosan megjelent Zsuzska az ajtóban.

– Angyal, Amira odabent mindent összehányt, még engem is – mondta.

Mindhárman odamentek a kis beteghez. Sára kivitte a fürdőszobába, lefürdetni, közben beszélt hozzá, bár Amira nem értett semmit.

– Beteg vagy, Amira, kell egy kis idő, hogy meggyógyulj. Hány éves lehetsz? Talán annyi, mint Mónika. Istenem, ha nem jön érted az anyád, hogyan jársz iskolába, ha egy kukkot sem értesz a nyelvünkön… – sóhajtott Sára, miközben egy nagy törölközőbe csavarta a gyereket.

Amira figyelmesen hallgatta, bár nem értett belőle semmit. Emlékeiben ott volt a pillanat, amikor belépett az elhagyott házba; félt a férfiak haragjától, haja kócos volt, kendő nem takarta. Sára hanghordozásából azonban kivetítette az aggódást. Talán azért, mert nagyon beteg – gondolta Amira, miközben odaadóan tűrte Sára gondviselő mozdulatait.

A láz lejjebb ment, szervezete keményen harcolt a betegséggel. Evését nem erőltették; örültek, hogy egy kis levest bekanalazott, és egy-egy almát, narancsot elfogyasztott Mónika etetésében.

A két kislány vállalta a beteg gondozását, míg a többiek kint dolgoztak. Boldogan tették; nemrég ők is hasonlóan elhagyatottak voltak, mint Amira. Zsuzska csacsogott, igazgatta párnáját és takaróját, gondoskodott róla, mint egy kis felnőtt.

– Ez egy jó hely, Amira, ne félj! Meg is gyógyulsz, aztán építünk hóembert az udvaron. Játszhatsz Lajkóval is.

– Nem érti Zsuzska, hiába mondasz bármit! – szólt Mónika komolyan.

– Mi se tudtunk beszélni, csak anyu megtanított – válaszolta Zsuzska.

Odakint a család sietett a kinti munkával; nem csak a hideg miatt, hanem az esti szürkület elkerülése miatt is. Bent a kandalló melege oldotta feszültségüket, amennyire lehetett.

– Az asszony írta, hogy akik elvitték a fiát, nem jó emberek. Mi lesz, ha megtudják, hogy itt van a kislány, és visszajönnek? – meditált Terka mama.

– Nem jönnek, nyugodj meg! Az asszony biztonságban akarja tudni Amirát – próbálta nyugtatni Sára, de az öregasszony tovább folytatta a feltételezéseit.

Már túl voltak a vacsorán, amikor Sára telefonja jelezett. Először nem akarta fogadni, de mindenki furcsán nézett rá, végül felvette.

A férfi hangja mély és nyugodt volt:

– Mi a gond, Sára? Feszültnek érzem, vagy tévedek?

– Nem téved, az vagyok. De ne aggódjon, a gyerekek nagyszerűen vannak, csak… – kezdte Sára, majd sóhajtott: – Lett egy új barátjuk a mai nappal: Jézuska berakott hozzánk egy beteg kislányt. Nekünk már ilyen ez a karácsony, bevándorlók költöztek az elhagyott szomszéd tanyára.

– A többiek elmentek?

– Igen, állítólag az anyja vissza fog jönni a gyerekért. Megígérte.

– Ha túléli, biztosan. Jó lenne, ha ott lehetnék most a családdal. A világ változik, romlik a közbiztonság. Az átkelőnél átjöttek, nem tudni, hol bukkannak fel. Féltem magukat.

– Mi újév másnapján visszamegyünk a városba, de itt maradnak anyámék, két idős asszony. Soha nem volt ehhez fogható eset ezen a vidéken, közel a határhoz.

A telefonhívás rövid volt, mégis hatalmas nyomot hagyott Sárában. A férfi váratlanul, hívatlanul jelent meg az életében. A szívében új tűz lobban fel, amit képtelen volt elfojtani.

Benjámin később elmerült a gondolataiban a börtön falai közt, aggódott Sáráért, a lányaiért, és az elhagyott gyerekekért. A tanár figyelmeztette: a világot a tudatukban kell előkészíteni, a szabadságot okosan kell kezelni, példamutatással lehet változtatni.

– Egy nap senki ne vegyen fel hitelt, ne használja az automatákat, mindenki egyszerre hagyja abba – mondta a tanár. – Ez lenne a kulcsa a rendszer gyengítésének.

– Ha ilyen egyszerű lenne… – sóhajtotta Benjámin.

– Egyszerű, igen, de a tömegre van szükség. És most kezdj a festéssel – váltott témát a tanár. Benjámin meglepődött, de örült a beszélgetés változásának.

– Sárával? – kérdezte a tanár.

– Olyan, mintha mellém szegődött volna egy őrangyal – vallotta be Benjámin.

– Jobb, ha az első perctől tisztán látsz, és irányítod a kapcsolatot – tanácsolta a tanár.

Kupec végig vigyorogta a beszélgetést, majd Benjáminhoz fordult:

– Bírod a csajt, vagy nem? Ha igen, ne hagyd el az első akadálynál.

Ha szeretnéd, tudok készíteni egy további, stilisztikailag még gördülékenyebb és rövidebb változatot, amely kiemeli a karakterek érzelmi mélységét, a feszültséget és a párbeszédek lendületét.

Szeretnéd, ha elkészíteném?

Rendben! Átdolgoztam a szöveget úgy, hogy gördülékenyebb legyen, a hosszú mondatokat tagoltam, a feszültséget és érzelmi hullámzást megtartottam, és a hangsúlyok világosabban követhetők legyenek. Íme a javított változat:

Amira láza lejjebb ment, a szervezete keményen harcolt a betegséggel. Nem erőltették az evéssel, örültek, hogy egy kis levest bekanalazott, és megevett egy-egy almát vagy narancsot, amit Mónika cikkenként adagolt a szájába.

A két kislány vállalta a beteg gondozását, amikor a többiek kimentek a kinti munkát elvégezni. Boldogan tették, hisz nemrég ők is ilyen elhagyatottak voltak, mint most Amira. Zsuzska csacsogott folyton, igazgatta a párnáját és takaróját. Gondoskodott róla, mint egy kis felnőtt.

– Ez egy jó hely, Amira, ne félj! Meg is gyógyulsz, aztán építünk hóembert az udvaron. Játszhatsz te is Lajkóval.

– Nem érti, Zsuzska, hiába mondasz neki bármit! – szólt rá komolyan Mónika.

– Miért gondolod? Mi se tudtunk beszélni, csak anyu megtanított. Én megtaníthatom beszélni.

Odakint a család sietett a kinti munkával, nemcsak a hideg miatt; az esti szürkületet sem akarták megvárni. Biztonságosabbnak ítélték, ha már bent vannak a bezárt ajtók mögött.

Fáradtan bújtak ki a vastag ruhákból, a kandalló melege oldotta a feszültségüket, amennyire csak lehetett.

– Azt írta az asszony, aki elvitte a fiát, nem jó emberek. Mi lesz, ha megtudják, hogy itt van a kislány, és visszajönnek? Vagy már kint leselkednek a bokrosban? – meditált Terka mama, miközben nem tudott napirendre térni a levél fölött.

– Nem jönnek, nyugodj meg! Az asszony nem hozza őket vissza, biztonságba akarja tudni Amirát – próbálta nyugtatni Sára, nem sok sikerrel, mert az öregasszony tovább folytatta feltételezéseit és sirámait.

Már túl voltak a vacsorán, amikor Sára telefonja jelezte a bejövő hívást. Először nem akarta felvenni, végül megunta a felfigyelt tekinteteket, és felvette. Nem akarta elmagyarázni, hogy a börtönből hívja a férfi, akivel most semmi kedve sem volt beszélgetni. Az egész nap rendkívüli volt, nyugodtnak, békésnek egyáltalán nem mondható. Mit is mondhatna neki? Az engedélyezett pár perc kevés volt bármilyen részletezésre.

– Helló, jól van? – hallotta a mély férfihangot.

– Nem téved, feszült vagyok. De a gyerekek nagyszerűen vannak, csak… – szólta el magát Sára, és azonnal megbánta a kimondott „csak”-ot.

– Csak?

– Lett egy új barátjuk a mai nappal. Jézuska berakott hozzánk egy beteg kislányt. Nekünk már ilyen a karácsony… bevándorlók költöztek az elhagyott tanyára – sóhajtott.

– A többiek… elmentek?

– Igen. Állítólag az anyja vissza fog jönni a gyerekért. Megígérte.

– Ha túléli, biztosan. Jó lenne, ha ott lehetnék most a családdal. Nagyon változik a világ, romlik a közbiztonság. Akik átjöttek a határon, nem tudni, hol bukkannak fel. Féltem magukat.

– Újév másnapján visszamegyünk a városba, de itt maradnak anyámék, két idős asszony. Tudja, soha nem volt még ehhez fogható eset ezen a vidéken, közel a határhoz. – Sára hangja halkabb lett.

– Szólok a gyerekeknek! – kapott észbe a férfi.

– Nem kell, már letelik az időm. Mondd meg nekik, hogy szeretem őket.

– Jól van. Ha visszamegyünk, láthatást kérhet. Találkozhatnak személyesen.

– Ez nagyon jó hír számomra, újra találkozunk. Számolom a napokat. Remélem, minél hamarabb láthatom őket.

– Nem magamról beszéltem, hanem a gyerekekről.

– Nekik is nagyon fogok örülni… köszönöm…

A férfi halkan búcsúzott, a telefon letétele után Sára érezte, mennyire felzaklatta a közelgő személyes találkozó lehetősége. A szikra, amit remélt, újra fellobbant benne. Álmaiban sodródott ehhez a perchez, de nem mert hinni, hogy valóra válhat. Most mégis megjelent az életében, váratlanul, hívatlanul.

Benjámin, amikor meglátta Elemér élettelen testét, átélte a halálfélelmet. Sokáig tépelődött: vajon az öngyilkosság megold-e bármit az életben? Akinek ez az út választása, megszabadul a kínoktól. A többiek, akik maradnak, viselik tovább a terheket.

– Talán miattam halt meg… – gondolta Benjámin, és visszaidézte a tanár szavait: „Amikor ki tudod tisztítani a lelkedből a gyűlöletet és kishitűséget, új dimenziók nyílnak a tudatod előtt. Szabadulj meg tőlük teljesen. A gyűlölet vakká tesz!”

Benjámin a tanárhoz fordult, és elmesélte, mi történt Sárával és a kislánnyal.

– A családodért aggódsz? Örömmel hallom! – mondta a tanár. – De a baj óriási, és nem szabad elbagatellizálni. A világ változik, de a gondolataid szabadok. Használd ki ezt idebent, hogy kint már tudd, mit tegyél.

– Egyszerűnek hangzik, de odakint senkit nem érdekel a véleményünk – jegyezte meg Benjámin.

– Egyet tehetsz: példamutatás. Egy pontban változik minden, és az erő terjed. Mint a divat, régen trapéznadrág volt, aztán csőnadrág lett. Így lehetne változtatni a rendszeren is.

– Ha ilyen egyszerű lenne – nevetett Benjámin –, már rég meg kellett volna ugrani a lehetőséget.

– Egyszerű… – mosolygott a tanár. – Mikor kezded a festést?

– Már voltam a műteremben – válaszolta Benjámin, és örült, hogy a feszültség oldódott.

– Bízz önmagadban, és nem lesz gond! Mi van Sárával?

– Olyan, mintha mellém szegődött volna egy őrangyal – vallotta be Benjámin.

– Jobb, ha tisztán látsz az elejétől, irányítsd a kapcsolatot – tanácsolta a tanár. – Légy férfi: tartózkodó, de érzékeny. Ha látod, hogy kedves a közelségedhez… egy puszi belefér.

– Ott lesz a két lányom is… – mondta Benjámin zavartan.

– Ők már közel kerültek hozzá, talán segítségedre is lesznek. Ne félj, nincs vesztenivalód.

Kupec vigyorogva hallgatta a tervezgetést:

– Nincs ezen sok szövegelni való. Ha bírjátok a csajt, hajts rá! Kint a sok csődör szabadon van, de ne add fel az elején.

Ha szeretnéd, tudok készíteni egy még lendületesebb, dramaturgiai szempontból erősebb változatot, ahol az érzelmi csúcspontok és a feszültség teljesen kiemelkedik a narratívából.

Szeretnéd, ha megtenném?