Nyomozzunk

Amikor hazafelé indultak, Róza Sára mellé lépett, és egy darabon együtt haladtak.

– Elkísérlek, ha nem bánod – mondta Róza, és összeborzolta Sára haját.

Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában, a város fényei tükröződtek a nedves járdán.

– Jössz holnap dolgozni? 

– Igen… teljesen kikészültem. Jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most sem tiszta a fejem.

Róza elmosolyodott.

– Mesélj a pasiról… milyen?

– Mit mondhatnék? Nincs közöm hozzá. Csak hozta az üzenetet, aztán felhívott, hogy vége az egésznek, felejtsem el.

– De nincs vége, ugye? – kíváncsiskodott Róza. – Tetszik neked ez az ürge? Láttam a bankban is. Vagy őneki te. Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve.

– Ugyan… – sóhajtott Sára. – Ne csinálj belőle love sztorit. Ez egy nyomorult helyzet. Amúgy… nem is tudom. Így, ahogy mondod…

– Na, nyögd már ki!

– Olyan… van benne valami. Kisugárzása van, vagy nem is tudom… még nem gondolkodtam rajta igazán, mi teszi érdekessé számomra.

– Bővebben!

– Ennyi. Talán sosem lesz több… most csak sajnálom szegényt.

– Ne etess! Tetszik neked, azért rohangálsz utána!

– Nem nevezném  igy… Furcsa…

– Mi?

– Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem… talán azért, mert ő kért rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer… azt hiszem.

– Erről beszélsz félórája… érdekes a pasi. Szerintem is elmegy külalakra: jó arcú, magas. De gyilkos a tekintete. Ott a bankban is… ahogy rám nézett… félelmetes!

– Gyilkos a tekintete? Te lökött vagy! Szerintem pont fordítva: egy nagydarab, érzékeny fickó… nagyon is. De hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.

Csendesen haladtak tovább, Róza se szólt egy szót sem, ami nála ritkaság volt.

– Képzeld, anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást – törte meg végül a hallgatást Sára.

– Jó neki, van esze. Én is szívesen mennék… és te?

– Ha minden rendben lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből… figyelnem kell rájuk. Na meg van más is: földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.

– Micsoda mázlista! És hol kezded a rendberakást? 

– Nem tudom… Zsolt azt mondta, minden sorban jön majd.

– Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi, neked kell kitalálnod, hol kezded!

– Szerinted? Te hol kezdenéd?

– Először lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán… haditervet eszelném ki, hogyan segíthetnék nekik. Nem ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen – nevetett Róza. – Segítsek?

– Rendes vagy… lehet, hogy jól jönne a segítséged. Külsősként higgadtabban látod a helyzetet. És jó érzés, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad: nyomozzunk?

– Azt. Nyomozzunk!

– Nyomozhatunk, de úgy érzem, egyre jobban belekeverem magam abba, amihez semmi közöm.

Sára kedvetlenül ballagott hazafelé, miután elköszönt Rózától. A magány várta, és az albérlet nyomasztó légköre. Amint belépett a lakásba, azonnal érezte a fejében azt a furcsa zsibbadást, ami miatt szinte a falra tudott volna mászni. Attól, hogy mindig úgy érzi nincs egyedül, attól függetlenül, hogy senkit sem látott maga körül – valaki, vagy valami jelen volt mindig.

Gyorsan felkapcsolta a villanyt.

– Végre fény! – sóhajtott fel.

Az utóbbi napokban egyre gyakrabban gondolt rá, hogy lelép abból az átkozott lakásból. Kezdett elege lenni, mintha szellemek gyülekező tanyája lenne. Nem bírja sokáig, hogy mindig ott „lófrál” valakinek az asztrálteste. Talán pszichiáterhez kellene fordulnia… talán csak vele van baj. Ki kell lépnie ebből a helyzetből, de gyorsan.

Végigment a lakásban, felkapcsolt minden villanyt. Csak akkor nyugodott meg, amikor minden fényárban úszott, még a vécé is. A faliórán már elmúlt tizenegy. Eszébe jutott Zsolt szava:

"Nem kell félned, nem fog kísérteni."