Mónikán elhatalmasodott a szorongás. Egyre biztosabban szembesült azzal a ténnyel, hogy ezentúl neki kell megvédenie a kishúgát.
Mióta megszületett, sokszor féltékeny volt rá, mert a szüleik mindig őt ajnározták. Néha éppen ezért bántotta: megcsípte, vagy alaposan megráncigálta. Olyankor az sem érdekelte, hogy Zsuzska ordított és kétségbeesetten mutogatott felé. A büntetések persze soha nem maradtak el.
Az anyja folyton magyarázta, hogy szeretnie kell a testvérét, mert ő az Isten ajándéka — persze vele együtt. Ezt azonban Mónika végképp nem értette: akkor miért szeretik jobban Zsuzskát?
De most már minden más. Majd meg fog lepődni az anyja, ha megtudja, hogy mégis szereti a testvérét. Vigyázni fog rá végig, amíg nem jönnek értük.
Zita négyszemközt is folytatta a szekálást. Nagy hangon dirigált és elmélkedett, mintha élvezné hallgatni a saját hangját. Ha éppen nem őket ugráltatta, akkor a téma mindig a befogadó volt — főleg az, milyen rossz a kaja. Aztán átváltott másra, mert sok mindennel nem értett egyet, például azzal sem, miért csak közös városnézés lehet délutánonként.
– Úgy sétáltatnak bennünket, mint a dedósokat! – húzgálta a száját, valahányszor szóba került a délutáni program. – Egyszer, ha kikerülök innen, az lesz a nagy nap. Az lesz a szabadság! Nekem ne dirigáljanak reggeltől estig, mert azt nagyon rühellem!
Egy nap megérkezett hozzájuk Viki, egy magas, vörösre festett hajú lány. Ettől a perctől Zita leszállt róluk, minden figyelme a tizenhét éves lány felé fordult. Mónika is szájtátva nézte az új szobatársat.
Viki feltűnő jelenségként robbant be közéjük. Karika volt az orrában, a szemöldökében két piercing csillogott, a felső karján színes tetoválás rikított. Amikor lehajolt, a szürke tanga fölött egy másik tetoválás is kivillant — betűkből álló felirat. Hatalmas hisztivel indított, mert a gondozók érkezéskor elvették mindenét.
– A rohadtak lenyúlták a cigimet, a telómat is! – magyarázta Zitának a sérelmeit. – Majd megjárják! Feljelentem őket az ombudsmannál. Nekem is vannak jogaim! Naná, visszakapják még ezerszer tőlem!
Zita és Viki között hamar nagy barátság alakult ki; sűrűn elvonultak együtt vihogni és beszélgetni.
Viki Zsuzskára csak annyit jegyzett meg, hogy „cuki falat”, Mónikával viszont nem állt szóba, csupán hideg tekintettel végigmérte tetőtől talpig.
Az érzés kölcsönös volt. Mónikának sem jött be Viki színes egyénisége — főleg az nem, hogy egyfolytában nyavalygott, mint akinek állandóan tapossák a lábát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése