Lehet örökbe mentek

Böbe néni gondoskodott róla, hogy mindenki tudomást szerezzen a két kislány szerencsétlen sorsáról. Suttogva mesélt a köré gyűlt gyerekeknek, mikor felfelé mentek a lépcsőn a szobájukba.

– Szegény kislányok, se anyjuk, se apjuk! Biztos ezért is mentek világgá, ki tudja? Csak a jó Isten…

– De hát az apukájuk nem halt meg, Böbe néni! – ellenkezett Flóri, aki épp aznap készülődött a lakásotthonba, nem szívesen hagyva ott a megszokott társaságot.

– Nem halt meg, de mit ér vele, nyolc évre is börtönbe kerülhetett. Az anyjuk meg halva fekszik.

– Akkor cseszhetik, biztos örökbe vágják őket, igaz? – biggyesztette le a száját Zita. – Tudtam én mindig, hogy nagy a gáz velük.

– Na, csak azért mondtam, kíméljétek őket, meg figyeljetek rájuk, nehogy megint megszökjenek.

– Már nem szöknek meg, minek? – legyintett Zita. – Hova szöknének? Én se szököm, pedig nekem van hova mennem. Jó itt. Van kaja, cigi… Otthon nincs semmi, csak az örökös ordibálás. Jobb is, hogy tudnak mindent, csak most értik meg, hogy nincs hova szökniük.

Egyszerre kapták fel a fejüket, mikor sikoltozást hallottak a lépcső felől. Felrohantak, és Mónikát összegörnyedve találták a földön, fölé hajolva az aznap bevitt fiú, aki koszos tornacipőjével rugdosta a sikoltozó kislányt.

Zita elsőként ért oda, lendületből ütött, majd hegyes körmeivel végigszántott a fiú arcán, és a vér azonnal kicsordult.

– Kikaparom a szemed, te rohadék! Hogyan merészelted bántani a tesóm? – kiabált a fiúra gyűlölködve. – Te anyaszomorító drogos!

A fiú elkapta Zita kezét, csavart rajta egyet, próbálta ellökni magától, de Zita még durvábban támadt. Pillanatok alatt a földön hemperegtek, míg Flóri nagy nehezen szét nem szedte őket.

Böbe nénit elérte a pánik, levegő után kapkodott, de végül telefonált segítségért. Lentről lépések dübörögtek fel a lépcsőn, hamar odaért a férfinevelő, kivette Flóri kezéből a kapáló fiút.

– Mit csináltál, te szerencsétlen? – ordított dühösen.

– Én? Nem csináltam semmit, csak mentem volna lefelé, ez meg elállta az utamat! – mutatott Mónikára a fiú.

– Nem igaz, hazudsz! – szipogott Mónika, az oldalát fogva. – Ő volt, aki ugrált előttem jobbra-balra, mint egy idióta!

– Azért nem kellett volna meglökni, kis hernyó! – sziszegett vissza a fiú, akit karjánál fogva vezetett lefelé a nevelő.

– Elmegyünk a gondolkodóba! – mordult a férfi.

– Hova?

– Tudod te nagyon jól, hol töltöd az éjszakádat.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, mindenki észrevette, hogy Zsuzska eltűnt. Mónikán eluralkodott az aggodalom, mert bevillant, milyen pánik volt Zsuzska szemében, mikor elkezdte ütni a fiú. A húga továbbfutott a folyosón, és hiába szólongatta, sehonnan nem kapott választ.

– Szerencsétlen gyerek! – szólt Böbe néni.

Mónika ingerülten visszaszólt:

– Nem kéne neki itt lenni, nem neki való hely ez! Nem egy kisgyereknek való élet.

Flóri találta meg végül Zsuzskát, a legutolsó szobában, a sarokheverő melletti asztal alá bekucorodva. Mónika anyásan átölelte, vigasztalta.

– Ne sírj, látod, nincs semmi bajom. Zita megvédett.

– Zita? – kérdezte Zsuzska, hátra nézve a cigánylányra.

– Igen, Zita. Nem is olyan… mint gondoltam. Azt mondta, mindig megvéd ezentúl, mert már a tesóm.

– Az jó. Jó, hogy már testvérünk lett Zita – felelte Zsuzska kicsit nyugodtabban.

De azért még sokáig reszketett, szipogott, mikor visszamentek a saját szobájukba.

– Ne majrézz, Zsuzska, majd nemsoká nem kell félnetek semmitől, kivisznek innen benneteket! – próbálta megnyugtatni Zita.

Mónika kérdőn nézett, mit tud Zita, amit ők nem.

– Lehet, örökbe mentek. Még szerencsétek is lehet, megkedvel benneteket valami gazdag család. Én is elmennék, de én már nem kellek, öreg vagyok… meg hát, cigány – vágott egy fintort Zita. – Tisztességes család nem vinne ki innen. De a húgod miatt téged még elvihetnek, mert testvéreket nem adnak ki külön.

Mónika elkomolyodott.

– Miért mondasz ilyet, Zita? Mi majd haza megyünk, nem örökbe.

– No, hisz. Hova haza? Ébredj! Apád a sitten, anyád halott, Isten nyugosztalja. Csak nevelőszülőhöz mehettek, vagy örökbe. Lehet, külföldre, Olaszba vagy Amerikába.

– Honnan tudod?

– Nincs itt titok. Ide csak akkor kerül gyerek, ha gázos a család, vagy ha összeszedik a sok strichelőt az út széléről, meg a drogosokat. Hogy nyuvadjon meg mind!

– Mi biztosan nem megyünk ilyen helyekre, Zita! Tudom biztosan – ellenkezett Mónika.

– Tudod? Honnan tudod?

– Tudom. Mert eljön értünk valaki, aki hazavisz…

Zsuzska kis kezével húzgálta Mónika ruháját, ijedten nézett a nővére szemébe, az ujját a szája elé téve figyelmeztette, hogy nem szabad elárulni a titkot.

– Jól van, tudom… – hagyta rá Mónika. – Nem vagyok dedós, hogy folyton figyelmeztess!

Mónika akkor este sokáig fent volt, félálomba ringatta magát, közben gondolkodott az életük veszélyeiről. Mi lesz, ha a húgát úgy bántják majd, mint őt? Mi lesz, ha nem lesz ott ő sem, Zita sem, Flóri sem? Végig gondolta, mi történt az utóbbi napokban, és a végén rájött, hogy egyáltalán nem biztató a helyzetük.

– Azt ígértem anyunak, mindig vigyázok rá. De magamra se tudok. Mit csináljak, hogy ne vigyenek örökbe, Olaszba, vagy Amerikába? – meditált magában. – Csak az angyal menthet meg bennünket, csak ő lenne képes rá. De hogyan kellene neki üzenni, hogy siessen, mert elvisznek innen messzire, olyan messzire, hogy még ő se talál meg bennünket a végén.

Aztán eszébe jutott, mit mondott egyszer az apukája:

– „Tudod, kislányom, minden álmod teljesül, ha nagyon akarod. Csak annyit kell tenned, hogy legalább hússzor mondd el magadban minden este a kívánságodat. És a gondolataid életre keltik a vágyálmaidat."

– Ez az, ezt kell csinálni! – örült meg a felismerésnek.

– Zsuzska, figyelj! – súgta a húgának. – A két kezeden van tíz ujj, így sorba görbítsd be, és minden ujjadra mondd el magadban minden este, hogy eljön értünk a barna angyal. Jó? Én hússzor mondom.

– Te miért hússzor?

– Mert már tudok számolni.

– Rendben – hagyta rá Zsuzska.

Lefeküdtek. Zsuzska összeszorította a szemhéját, és sorba görbítette az ujjacskáit.

– Elmondtam – nézett Mónikára.

– Minden este kell!

– Minden este mondom, ugyanannyiszor.

Zsuzska sűrűn álmodott a barna angyallal. Az első álomképnél legelőször mindig megérezte az angyal illatát, még nem látta olyankor, csak érezte, hogy ott van mellette. Az angyal minden alkalommal elhozta a tarka pillangót magával. Zsuzska már nagyon nagy bizalommal volt felé, hisz tudta, hogy sosem csapja be: valóban vigyáz a pillangójára úgy, ahogy megígérte neki a legelején. Az angyal mindig nagyon szép volt, és mindig mosolygott rá.