Esteledett, a szürke színek egyre mélyültek és sötétedtek körülöttük. Az ösvény végénél megtorpantak egy pad előtt. A padon egy furcsa alak ült, két karját maga előtt lóbálva. Öklendezett. Erős vizeletszag terjengett körülötte a levegőben. Kivörösödött szemeivel bárgyú tekintettel nézett a két nőre. Arcát begyulladt hegek torzították el.
– Angyalok… eljöttetek? – motyogta hitetlenkedve, mintha látomás jelent volna meg előtte.
Sietve otthagyták. Ahogy távolodtak, hallották, hogy a padon ülő férfi utánuk kiabál.
– Maradjatok, angyalkáim! Ne hagyjatok magamra! Angyalok, miért mentek el? Hahó!
Ekkor megszólalt Sára telefonja. Zsolt hívta.
– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
– Mindegy. Kezdd a rosszal.
– Látták a gyerekeket félórája a park északi része felé menni. Ti pont a másik oldalon vagytok. Ez a rossz hír. Mi is indulunk oda hozzátok – ez a jó.
Visszafordultak, és rohanni kezdtek a megadott irányba. Közben észrevették, hogy a drogos eltűnt a padról.
Sára arra gondolt, hogy ha a megérzései helyesek, hamarosan megtalálják a gyerekeket. Akkor talán nem esett nagyobb bajuk, és nem fagynak át a hideg éjszakában. A remény azonban hamar szertefoszlott, amikor egy hirtelen szélroham megbillentette őket.
Minden figyelmeztetés nélkül érkezett. Körülöttük nyikorgott és tompán morajlott az erdő. A bokrok ágai a földre hajoltak, súrolták a hidegtől dermedt aljnövényzetet, mintha valamit keresnének benne. A szél percek alatt lehűtötte a levegőt. Hiába futottak, a hideg átjárta a testüket.
Úgy érezték, a gyors tempó lassan minden erejüket felemészti. Időnként megálltak, hogy levegőt vegyenek és figyeljenek a neszekre. Egyre jobban féltek attól, hogy hiába rohanták át az egész területet, mégsem bukkannak a gyerekek nyomára.
Sára kétségbeesetten nézett Annára.
– Már teljesen besötétedett… hogy találjuk meg őket így? Anna, mi lesz velük itt éjszaka?
– Megérdemelnék, hogy jól elfenekelje őket valaki – mondta feszülten Anna. – Igazad van, ha nem találjuk meg őket, reggelre kihűlnek.
Sára hirtelen felemelte a kezét.
– Figyelj… valamit hallok!
Oldalról érkeztek a hangok, a bokrokon túlról.
– Talán kutyakölykök… Olyan, mintha vinnyogás lenne…
A hang egyszer csak elcsendesedett. Elindultak a zaj irányába, letértek az ösvényről. Ahogy közeledtek, furcsa, értelmetlen szófoszlányok jutottak el hozzájuk.
– …kismadarak… már nem repültök többé…
Egy tisztás szélén három alakot pillantottak meg, görnyedve figyeltek valamit. Az egyik hirtelen kiegyenesedett, az ég felé bámult, és széttárta a karjait. A szél csapkodta és lebegtette hosszú kabátját.
Sára ekkor meglátott egy kis szürke kupacot a padon.
– Mi lehet ott? – súgta Annának.
A kupac megmozdult, és halk, kétségbeesett nyüszítés hallatszott felőle. Egy pillanat alatt felismerték: a padon összebújva, reszketve sírt a két kislány.
Sára nem gondolkodott. Anna hiába nyúlt utána, hogy visszatartsa, ő elhárította a figyelmeztető mozdulatot, és futni kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése