Apura nincs szükség a temetésen

Esteledett, mikor az otthonvezető benyitott a lányok szobájába. Leült közéjük, és érdeklődve körbenézett.

– Minden rendben, lányok?

– Na, ja! – válaszolt közömbösen, egykedvűen Zita. – Nincs semmi, ami feldobna, kinyír az unalom! Vagy tud valami frankót?

– Tudnék. Járj iskolába, ha mennél, nem unatkoznál.

– Még hogy én? Ne vicceljen, jól elvagyok nélküle. Van nekem tudásom az élethez.

A vezető legyintett Zita felé, majd odafordult a két Sági kislányhoz.

– Mónika, hétvégén lesz édesanyátok temetése. Megkérvényeztem, hogy ott lehessen édesapátok is a szertartáson. Remélem, sikerül elérnem, hogy együtt legyetek ezen a szomorú napon.

Mónika meredten bámult valamit a földön; igaz, nem volt ott semmi, csak nem akart a szemébe nézni az otthonvezetőnek. Zűrzavar volt a fejében, nem tudta a dolgokat a helyükre tenni. Pedig minden korához való tudását összeszedte, hogy megértse, mi is történik velük valójában. Már sejtette, hogy haza soha nem mehetnek; az a lakás nincs többé. Az emlékeik, amiket otthagytak, mind elégtek. Meg minek is mennének, ha soha többet nem lesz ott az anyukájuk. Az anyjuk végleg elment az angyalokhoz. Igaz, elküldte a barna angyalt vigyázni rájuk. De az is teljesen elfeledkezett már róluk. Ki tudja, hol jár mostanában? Talán megint megment egy gyereket, valószínű, hogy akkor nagyon el van foglalva. És már nem lesz nekik apukájuk se, mert örökre bezárták a börtönbe.

Flórinak sokkal jobb, mint nekik. Ő haza tud menni karácsonyra. És ők? Hogyan lesz most már a karácsony? Azt kérdezte Elvira néni: „Haragszol apukádra?” – Hát, nagyon haragudott rá, mert úgy gondolta, mindenről ő tehet. Az anyjuk se halt volna meg, ha nem kiabál vele folyton. Minek hívják akkor a temetésre?

– Érted, amit mondok? Miért nem figyelsz rám? – szólt rá az otthonvezető.

– De figyelek! – szólalt meg Mónika. – Apura nincs szükség a temetésen szerintem – nézett egyenesen az otthonvezető szemébe.

– Hogy mondhatsz ilyet, te lány! – szörnyülködött el a hölgy.

– Nehogy ott is kiabáljon, csak azért – indokolta Mónika. – Elijeszti az…

– Kiket?

– Az angyalokat. Azok nem szeretik, ha kiabálnak velük.

– Nem szeretik – szólalt meg Zsuzska is komoly arccal. – Az angyalok mindig csak mosolyognak, nem szeretik a veszekedést.

– Miket zagyváltok itt össze-vissza! Ez nem mesedélután! Egyáltalán eljutott hozzátok, miről beszélek?

– Igen, el. Arról, hogy anyukámat eltemetik… – hajtotta le a fejét Mónika szomorúan.

Mikor magukra maradtak, Zsuzska megosztotta az aggodalmát a nővérével.

– Figyelj, ha eltemetnek valakit, mennyire temetik el? Mondjuk, ha feléled, ki tud bújni a temetésből? – könnyes szemekkel várta a feloldozó választ, de Mónika csak nézett rá, nem válaszolt.

– Ha valaki meghalt, az meghalt. Már nemigen akar feléledni, kár ezen rágódni! – adott választ a maga stílusában Zita. – Te meg ne rinyálj, hogy ott lesz apád. Ő legalább még él…