Omen

 Barna, az egyik volt egyetemi barátja, vállalta, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke srác nevetve érkezett, mintha egy hétköznapi kirándulásra indulnának. Egyetlen mozdulattal felkapta a két bőröndöt és a kézitáskát.

Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott. Nem sírt, nem kapaszkodott belé — csak állt az ajtóban, mintha már félig egy másik világban lenne. Ez jobban fájt Sárának, mint bármilyen könny.

Az autó lassan kigördült az utcából.

Sára az ablakon át figyelte az ébredező várost. A reggeli fény tompán ült rá a házakra, minden porosabb és fáradtabb volt, mint korábban. Ahogy távolodtak, úgy könnyebbült meg a mellkasa. A súly, amely hetek óta nyomta, lassan lemaradt mögötte, bent rekedt a szmogos utcák között.

Mégis ott motoszkált benne egy gondolat:

Nem kellett volna egyedül hagynom anyát.

Barna beszélt, kérdezett, témát váltott — láthatóan kerülte az apja halálát. Sára hálás volt ezért.

– Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? – kérdezte végül.

Egy kamion száguldott el mellettük, a menetszél megremegtette az autót.

– Vámosok – pillantott hátra Sára az út szélén álló rendőrökre. – Biztos valami balhé. Kíráról semmit nem tudok… egyikük sem normális. Csak elindultak a világba.

Elhallgatott.

– Én is mentem volna… ha apa…

Barna csak bólintott.

– Részvétem.

A beszélgetés később a bankra terelődött, pénzre, hitelekre, igazságtalanságokra. A szavak mögött azonban mindketten ugyanazt érezték: valami végleg lezárult.

Amikor befordultak az új utcába, Sára meglepődött. Tiszta, rendezett környék volt, idegenül nyugodt. Nem olyan, mint Budapest — itt a levegő is lassabban mozgott.

A ház lépcsőházába lépve furcsa érzés fogta el.

Mintha már járt volna itt.

Megállt.

Visszalépett.

A falon graffiti húzódott végig: hatalmas angyalszárny, alatta egyetlen szó:

ÓMEN

Hideg futott végig a hátán.

– Hülyeség – suttogta maga elé. – Nem vagyok babonás.

Mégis úgy érezte, mintha valaki figyelné.

Mintha a ház tudná, hogy megérkezett.

Belépett a lakásba, becsukta maga mögött az ajtót.

Csend.

Olyan mély csend, amit nem a hang hiánya, hanem a jelenlét tölt meg.

– Hát itt vagyok… – sóhajtott fel.

Az egyedüllét súlya hirtelen ránehezedett. A szoba idegen volt, mégis furcsán ismerős. Ekkor érezte meg a szagot: dohos, földszerű levegő, mintha régen zárt helyiségből szivárogna elő.

Az ablakhoz sietett és kitárta.

A levegő megmozdult — de a nyugtalanság nem múlt el.

Valami nem stimmelt.

És mindez… egy nappal az apja halála előtt kezdődött.

Telefonált az anyjának, végigvezette a lakáson, túl vidáman beszélt, mintha ezzel elűzhetné a rossz érzést.

Amikor letette, észrevette a vitrint.

A poharak között egy fénykép állt.

Ezüst keretben.

Nem oda tartozott.

A nő arca ismerős volt. Túlságosan is.

Ekkor megszólalt a telefon.

A lakás tulajdonosa hívta.

A hang.

A kardiológus.

Az apja orvosa.

A beszélgetés alatt Sára lassan rájött: a képen szereplő nő az orvos nagymamája. A nő, akivel találkozott. A nő, aki meghívta magához.

A nő, akinek… hullaszaga volt.

A férfi közben nyugodtan beszélt:

– A nagymamám pszichológus volt. Parapszichológiával foglalkozott. Az utolsó kutatása arról szólt, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

A vonal megszakadt.

A lakás újra csendbe burkolózott.

Sára lassan leült a fotelbe.

A kép az ölében feküdt.

Halkan megszólalt:

– Hát itt vagyok, mamus… ülök a fotelodban. És te hol vagy?

A csend nem maradt teljesen néma.

Mintha a lakás figyelne.

– A doki azt mondta… már két hónapja halott vagy.

---