Az apja és az anyja a kis konyhában ültek — abban a szűk lyukban, ahol ha hárman leültek, elfogyott körülöttük a levegő, mint egy szardíniás dobozban. Sára mindig „panelvarázsnak” nevezte ezt az életteret.
A szülei vitatkoztak valamin. Amikor benyitott, hirtelen elhallgattak. Sára azonnal megérezte a feszültséget.
– Mi baj van?
– Mi lenne? Semmi baj, kincsem! – az apja átölelte, játékosan megcirógatta a haját. – Kipihented az éjszakát?
– Nem mondanám. Olyan a fejem, mint egy méhkas… ugye nem haragszol? – hízelgett Sára. Tudta, hogy nem, de hallani akarta.
– Ő majd haragszik is a kisasszonyra, aki dögrészegen jött haza megint az éjszaka! – csattant fel az anyja, és erőteljesen hadonászni kezdett a kifakult konyharuhával. – Sose tudna haragudni rád! Majd egyszer észbe kap, de akkor már késő lesz. Mindig mondtam, nem lesz jó vége ennek a sok tivornyának. De mint a falra hányt borsó, lepereg rólatok minden.
– Miről beszélsz már megint? Te sosem voltál fiatal? Mindenki szórakozhat, csak szerinted nekem nem kéne? Egyszer vagyok fiatal! Majd ha vén nyanya leszek, akkor kapok engedélyt? Mit akarsz ezzel az örökös fenyegetéssel elérni? – állt vele szembe, csípőre tett kézzel.
Nem félt. Ott állt mögötte az apja, aki mindig mosolygott és békített, ha összecsaptak.
Az utóbbi időben azonban egyre gyakoribbak lettek a viták. Az anyja már az egyetem elvégzését is megkérdőjelezte. A végén mindig Sára akarata érvényesült — és ő ugyanúgy folytatta tovább az életét.
– Megyek lefeküdni. Te meg nyugodj le! – vetette oda.
Hátat fordított, faképnél hagyta őket, de belül tovább fortyogott. Az anyja szerinte vészmadárrá vált: állandóan az ördögöt festette a falra, mindenben a rosszat látta. Egy negatív hullám lengte körül, amely lassan megfojtotta a levegőt a lakásban. Sára nem akart ezen a szinten élni. Az élet nem ebből áll.
Ledobta magát a heverőre, megszokott mozdulattal lerúgta a sportcipőjét. A cipők tompa koppanással csúsztak a fotel alá. Még hallgatta egy darabig a kinti monoton szóáradatot.
– Látod? Tiszteletlen, nagyképű! Jó ez, hogy mindent ráhagytál? A fejünkre szarik! Nem érdekli a család baja, csak ő maga meg a haverjai! Minek az ilyennek egyetem?
– Legyen már vége, elég volt! – próbálta csitítani az apja. – Végzett az egyetemen, majd dolgozik. Megtapasztalja a való életet, ha eljön az ideje.
– Soha! Elnevelted! Mindent készen kapott. Te meg gürizel érte! Nem tudja, milyen az élet valójában…
– Hallgass már el! – kiáltotta az apja. – Ez van. Törődj bele.
Sárának feltűnt, hogy nemcsak ő az oka a feszültségnek, de nem volt ereje végiggondolni. Elaludt.
Mire felébredt, már besötétedett. Álmosan kiment a konyhába. Meglepődött: az anyja ott ült a sötétben az asztalnál, mozdulatlanul, a kezét az ölébe ejtve.
– Mit csinálsz itt? Hát apu?
– Elment… – felelte egykedvűen.
Sára teát öntött, összedobott egy szendvicset, majd visszament a szobájába. Most sem kérdezte meg, mi bántja az anyját. Majd lefekszik, ha megunja — gondolta.
Egy óra múlva ajtócsapódás hallatszott.
– Csendesebben! – szólt az anyja.
– Az istenit, mit csendesebben? Miért ülsz itt? Feküdj le! – jött az ingerült válasz.
Sára riadtan húzta magára a takarót. Mi van az őseivel? Kapuzárási pánik?
A mobilja zenélni kezdett.
– Mondjad!
– Nincs kedved leugrani dumcsizni? – vihogott Kíra.
– Jó, lemegyek, de nem sok időre. Itthon áll a bál.
Halkan nyitotta a bejárati ajtót, de az anyja így is észrevette.
– Hová mész megint ilyen későn? Elmúlt tíz.
Sára meglátta a sírás nyomait az arcán.
– Ne idegeskedj. Mindjárt jövök. Most viszek kulcsot is.
– Megint zülleni megy a kisasszony? Furcsa lenne, ha egy este kimaradna, igaz?
Sára nem válaszolt. Mérgesen behúzta maga mögött az ajtót.
Egy utcával arrébb volt a törzshelyük. Tíz perc sem kellett, hogy odaérjen. A barátai a szokásos sarokasztalnál ültek. Kíra messziről integetett.
– Gyere, Sára! Miénk az éjszaka!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése