Egyik reggel Mónika leszaladt az ebédlőbe, amely az Otthon életében egyben társalgóként is szolgált. A kiszolgálópult mögött két gondozónő hangosan trécselt. A sarokban, egy fali polcon bekapcsolva szólt a televízió, éppen a városi híradót sugározta.
Mónika az egyik asztal alá bújt, egy dobókockát keresett, amit előző este nem talált meg. Arra gondolt, talán kiesett a zsebéből vacsora közben. Halkan mozgott, nehogy észrevegyék a konyhán dolgozók.
A tévében egy nagy tűzről beszéltek. Az asztal alól felpillantott a képernyőre — és meglátta az apját. Meredten figyelte, mi történik az adásban. A bemondó a lakástűzről, majd a banknál történt tűzről beszélt, és elmondta, hogy a tüzeket mind az a férfi okozta, akit többször is mutattak a felvételeken. Megjegyezték, hogy remélhetőleg a büntetés kiszabásánál figyelembe veszik majd, hogy a férfit családi dráma érte, és emiatt veszíthette el az önkontrollját. Azt is elmondták, hogy a gyújtogató felesége meghalt, két kisgyermeke pedig állami gondozásba került.
A hír véget ért, utána egy rockzenekar játszott. Mónika mozdulatlanul ült az asztal alatt, és nem fogta fel azonnal, mit hallott.
Lassan végigkúszott az asztalok alatt, és csak az utolsónál egyenesedett fel, oda már nem láttak el a gondozók. Futva indult vissza a szobájukba. A húga már nem aludt, a szája elé húzott takaró mögül pislogott kifelé.
– Kelj fel! – adta ki a parancsot Mónika.
Eldöntötte, hogy nem szól senkinek arról, amit az imént látott a tévében. Az lesz a legjobb, ha maga jár utána az igazságnak. Lehet, hogy csak ijesztgetés volt az egész. Már ki is találta, mit fog tenni, hogy mindent kiderítsen.
Felöltöztette a húgát. Az összes ruhát ráadta, amit a bekerülésük napján kaptak. Zsuzska nem értette, mi ütött a nővérébe, csak álmosan tűrte, ahogy Mónika a pizsamája fölé is ráhúzta a felsőjét.
Úgy mentek le reggelizni, mint máskor. Mónika tudta, hogy reggeli időben érkezik a sofőr az ebédhez vásárolt áruval. Izgatottan figyelte a bejárati ajtót, amely végre kinyílt, és megjelent a nagydarab férfi rekeszekkel a kezében. A konyha felé indult velük.
Mónika megfogta a húga kezét, a füléhez hajolt, és suttogva szólt hozzá, hogy senki ne hallja meg:
– Gyere, de ne kérdezz semmit!
Zsuzska bólintott, és szófogadóan topogott utána. Mónika most is arra számított, hogy a bejárati ajtó egy rövid időre nyitva marad. Amikor odaértek, megijedt, mert a kilincs túl magasan volt a dupla faajtón. Szerencsére pipiskedve elérte, és ki tudta nyitni. Sietve kiléptek rajta.
Az utcán az októberi reggel hidege fogadta őket, de gyermeki ésszel nem törődtek vele. Végigszaladtak az utcán. Zsuzska is teljes erőből futott a nővére mellett, örült, hogy végre kikerültek a házból.
Most biztos hazamegyünk anyuhoz — gondolta, és minden erejét összeszedte, hogy ne maradjon le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése