Gyász

A kórház folyosóján fertőtlenítő szag  terjengett. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, aki a gépekre volt kötve, melyek az életfunkcióit ellenőrizték. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett felé, Sára gyorsan becsukta az ajtót, és az orvos felé indult.

– Kérem, bocsánat… Závori Mihály az apám… megtudhatom, hogy van most? Segítene? – akadoztak a szavai az idegességtől.

– Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végén – szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. – Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult a váró felé. Egy család ült ott rajta kívül; beszélgetésükből úgy értelmezte, hogy a hozzátartozójukat műtik. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást.

– Hitelt vettek fel, hogy tanuljak – suhant át rajta újra és újra a gondolat. Ekkor eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. „Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja!” – gondolta.

Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átlépett volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, ahol csak félelem várta. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán figyelmeztetést jelentettek: nézzen szembe önmagával. Az anyja szerint elvetemült, érzéketlen teremtés volt. De a keresztapja mindig azt mondta:

– Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél a Földre.

Rengeteg minden jutott eszébe; agya már tisztán látta, hogy mindez eddig kaotikus kavalkád volt. Isten ajándéka talán mégsem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerülve gondolataiban, megszűnt számára a külvilág. Képeket látott maga előtt: a huncut mosolyt az apja arcán, mikor a pénzt a kezébe adta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

– Kislány, csak vigyázz magadra, szólj, ha kell még – hallotta szívében a hangját.

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

– Hellóka, mizujs? – hallotta Kíra vidám hangját. – Készülsz már a hosszú útra?

– Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott – suttogta idegesen.

– Na, ezek az ősök megrendelésre betegszenek le! Mindegy… Bocsi, azt akartam mondani… szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd. De összejönnek a dolgok előbb, mint gondolnád. Most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk – újságolta izgatottan Kíra, mintha semmi komoly információ nem érte volna el.

– Én maradok. Az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

– Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon tévedsz, aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értik a mai életet; olyanok, mint legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

– Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépések hallatszottak. Felállt, hogy megnézze, mi történik. Két nővér sietett oda, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult az intenzív felé, lebénulva nézte, ahogy próbálják újraéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, miközben látta, hogy a szívritmus a monitoron végtelenbe nyúló vonallá vált. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt körülötte a levegő; mégis, mint harmatcseppek, megjelentek az izzadság gyöngyei a homlokán.

Visszalépett az ajtóból, megállt a folyosó közepén. Úgy érezte, örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

– Sajnálom…

Felismerte az orvos hangját.

– Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom”, lassan hatolt el a tudatáig. Lábai elgyengültek, teste ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

– Nincs igazság a földön. Még el sem köszönhettem tőle… – suttogta kétségbeesve.

Az orvos visszakísérte a váróba, próbálta megnyugtatni.

– Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el a nagymamámat, akit a legjobban szerettem. Higgye el, mindent megtettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, torkát belülről szorította egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját; majd ha hazaér, elmondja neki. Nem lehet egyedül, mikor megtudja.

A kijárathoz érve valaki megszólította:

– Kedveském, mi a baj?

Meglepődve felismerte az öreg kiflis hölgyet. „Milyen öreg…” – gondolta gyűlölködve, „az apám meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.”

– Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is… tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

– Hagyjon engem békén! Nincs sok közünk egymáshoz! – kiáltott dühösen Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy hozzá beszél.

– Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ adni, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja; maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik… nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet.

„És honnan tudja, hogy meghalt az apám?” – gondolta. Mégiscsak jó lett volna a nyugtató a dokitól,  összezavarodva indult a kijárat felé.