– Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte Sára a barátait.
Útközben még emberekkel találkoztak; egy fiatalokból álló társaság haladt el mellettük, talán egy koncertről tartottak hazafelé. Sára szerette a pesti éjszakát: a sötétben suhanó autók zaját, a házakat, amelyek ablakaiban foghíjasan égett a fény. Egy-egy ablak kialudt, majd máshol felgyúlt — mintha buborékok emelkednének fel a víz mélyéről.
Az italtól kissé kábultan lépdelt a többiekkel. Jólesett, hogy Kíra belekarolt; a közelsége biztonságérzetet adott. A gondolatai azonban váratlanul más irányba sodródtak. Mintha valami láthatatlan erő eltérítette volna őket. Teljesen kizökkent a jelenből, már azt sem hallotta, miről beszélgetnek körülötte.
Arra gondolt, mennyire hiányzik a városból az igazi csillagos ég.
Felnézett a sötétségbe. A város fénye mindent elnyomott.
Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján.
Gyerekként szeretett esténként a falábas tornác alatt ülni, és nézni a ráboruló, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről; az öreg keresztapja tanította meg rá. Együtt várták, hogy sorra felragyogjanak: a Göncölszekér, a Fiastyúk, a Kis Medve. Szájtátva hallgatta a történeteit.
Szinte hallotta most is a hangját.
– Tudtad-e, kislányom, hogy a csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Onnan jöttünk, és oda térünk vissza.
– Mikor? Amikor meghalunk? – kérdezte akkor.
– Meghalunk? Ugyan már. A lelkünk nem hal meg. Fénnyé változik, és visszatér a bölcsőjébe. Ha egyszer azt mondják neked, hogy meghaltam, ne sírj. Csak nézz fel az égre — ott leszek.
– Sohasem halsz meg, keresztapu!
– Sohase – mosolygott az öreg, majd elindult befelé. Félúton azonban megállt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Visszafordult.
– Figyelj rám jól, és emlékezz erre! Nagy ajándék vár rád, ha felnősz.
– Mit adsz nekem?
– Neked adom a mennyboltot, az összes csillagával együtt. És megtanítalak arra is, hogyan használd ezt az ajándékot.
– Jó kis ajándék! – nevetett fel akkor Sára.
Megborzongott. Talán a hidegtől, talán az emléktől: a kérges, erős kéz érintését szinte újra érezte az ujjai között.
A csend zavarta.
Mindig zavarta. Gyerekként is rosszul lett tőle, ha elhaltak a hangok körülötte. Ilyenkor dobolt, dúdolt, bármit csinált, csak ne legyen teljes némaság.
– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?
Sára összerezzent.
– Igen… csak eszembe jutott a keresztapám. Sok időt töltöttem náluk gyerekként. Négy éve halt meg… és most olyan volt, mintha beszélne hozzám. Tíz éve nem jártam arra. Furcsa…
A hűvös levegő majdnem kijózanította.
– Ma valami nem stimmel velem – folytatta halkan. – Az egész napomat felkavarta az a büdös öregasszony a boltban. Olyan, mintha nem is a valóságban lennék… Érzem, hogy történni fog valami. Érted?
– Miről beszélsz? – húzta el a száját Kíra.
– Agyadra ment a pia – legyintett Nelli. – Aludj egyet, és kész.
Csendesen bandukoltak tovább a kihalt utcán. Néha elsuhant mellettük egy autó. A kapualjak mozgásérzékelős lámpái fel-felvillantak.
Játszani kezdtek velük: visszaléptek, újra felkapcsolták a fényt, mint a gyerekek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése