Az ügyintéző mosolyogva rábólintott. Sára kiment a folyosóra. Emlékezett, hogy az egyik beugróban bőrüléses foteleket és asztalokat látott. Szerencséje volt, le tudott ülni.
Szétnyitotta a nyomtatványt, és a papírok tetejére tette a két fényképet. Azon a napon készültek, amikor bevitték a két kislányt az átmeneti otthonba. Külön-külön vette kézbe a képeket. Látta, hogy a két szőke kislány pillantása tele volt félelemmel, amikor a fotók készültek róluk.
Meglepődött, mert hirtelen rátört a felismerés: már látta őket. De hol? Hiszen eddig még azt sem tudta, milyen gyerekekről van szó, hány évesek, fiúk vagy lányok, akiket állítólag fel kell nevelnie. Még jó, hogy az ügyintéző elfelejtett rákérdezni.
– Az álmom… ott is két kislány volt velem. Ugyanilyenek, mint ez a kettő. Álmomban nagy veszélyben voltak, nemcsak ők, én is. Milyen helyes kislányok… és milyen szerencsétlen életük lett! – sóhajtott fel, miközben forgatta a kezében a fotókat. – És most hova indultatok, lányok? Túl kicsik vagytok még, hogy egyedül fedezzétek fel a világot.
Hirtelen összehajtotta a nyomtatványt, a képekkel együtt a táskájába csúsztatta, majd felállt és elhagyta az épületet.
Még el sem ért az utcán parkoló autóig, amikor visszahívta a gyámi ügyintézőt.
– Bocsánat, hogy nem adtam be a nyomtatványt. Nem gondoltam meg magam, de mielőbb döntenem kell, és ehhez meg kell ismernem a két kislányt.
– Még nincs hír róluk, sajnos. A Bartók Béla 101-be menjen, ott van a befogadó otthon. Beszéljen Sós Tibornéval, ő a vezető. Vele tarthatja a kapcsolatot. Odaszólok neki. Remélem, még ma meglesz a két világjáró. Nagyon aggódunk értük!
Amikor az ötvenes éveiben járó ügyintéző letette a telefont, maga sem értette, miért adott ekkora bizalmat – és egyben felhatalmazást – Sárának. Az ő szent feladata mindenekfelett a gyermek javát szolgálni. Most nem a jogi utat követte, tudta jól, és mégis úgy érezte, helyesen cselekedett.
Átérezte Sára felelősségtudatát, amely szerinte az anyának tett fogadalomból származhatott. Azon sem lepődött meg, hogy Sára nem írta meg a kérelmet. A hirtelen elhatározások soha nem vezetnek eredményre. Ez nem egy bemutatóra szóló színházjegy – jobb esetben egy életre, rosszabb esetben is több évre szóló elkötelezettség. Bizony, idő kell a jó döntéshez.
Sára szimpatikus lett számára. Felállt az íróasztalától, és felhívta az otthon vezetőjét. Jólesett az egész délelőtti ücsörgés után egy kicsit sétálgatni az irodában.
– Marika, odamegy hozzád egy fiatal nő. A neve… várj, felírtam… Závori Sára – mondta, majd elmesélte a találkozását. – Úgy gondolom, segíteni kellene a hölgynek, hogy megismerje a két gyereket. Sokat jelentene abban, hogy eldöntse, mit vállal el az érdekükben. Ha szerencsénk lesz, a két kislány olyan emberhez kerülhetne, akinek valódi elkötelezettsége van irántuk, nem egy vadidegenhez. Ismerte a szüleiket, sőt – ahogy nemrég elmondta –, a lányok édesanyjának a halálos ágyánál tett fogadalmat, hogy figyelemmel kíséri a fejlődésüket.
– Rendben van. Beszéltem a pszichológussal, pont ma lett volna foglalkozása a két kicsivel. Ha előkerülnek, valahogy meg kell beszélni velük azt a tragédiát is, ami érte őket.
– Ahhoz először meg kell találni őket!
Az ügyintéző elbúcsúzott a vezetőtől, majd kikapcsolta a mobilját. Az ablakhoz lépett, és elgondolkodva nézte az utca forgatagát. A fák tetején sárguló leveleket egy-egy hirtelen fuvallat könnyedén letépett az ágakról, és hátára kapva átrepítette őket az utca túloldalára.
– Minél hamarabb… míg nem lesz valami baj velük. Hűvösek az esték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése