Sára visszaült az autóba, Anna vele tartott, mert szerinte nem volt tanácsos egyedül nézelődni a parkban – pláne egy ilyen kétes hírű helyen, ahová indultak.
Bekapcsolta az autórádiót, megkereste a város frekvenciáját. Remélte, hogy ha érkezik valamilyen hír, hamar bemondják.
Amikor odaértek a park elé, már délután hat óra volt. A felhők egyre szürkébbre vonták az eget, és az évszakhoz képest is erősen lehűlt a levegő.
– Szerintem menjünk együtt először, aztán eldöntjük, hogyan tovább.
– Jobb lenne, ha nem válnánk el. Hallottad, hogy ez egy drogos találkahely! – mondta határozottan Anna.
Sára szót fogadott. Csak annyira távolodtak el egymástól, hogy minden ösvényre és sétaútra külön-külön rálássanak. Jó ideig nem láttak semmi különöset.
A magas tölgy- és fűzfák között sűrű bokrok húzódtak meg, körülöttük mindenütt szemét hevert. Cigisdobozok, összegyűrt sörösdobozok feküdtek szanaszét a fűben. Sára végignézett a szétdobált hulladékon, és lassan összeállt benne a park éjszakai élete. A levelek közt lapuló, gusztustalan óvszerek mellett eldobott, földbe taposott injekciós tűket is meglátott.
– Remélem, nem válik valóra az álmom… – próbálta nyugtatni magát.
Versenyt futottak az idővel, amely szokatlanul felgyorsult, elvéve tőlük azt a kevés reményt is, hogy sötétedés előtt megtalálják a gyerekeket. Az időjárás egyre barátságtalanabbá vált. Az eső még nem esett, de a szürke, telt hasú felhők már belógtak a park fái közé.
Néha összerezzentek a távolból hallatszó, bandába verődött suhancok hangoskodásától. Később már velük szemben jöttek az ösvényen; a kavicsos út csikorgott a cipőjük alatt. Amikor elhaladtak egymás mellett, a fiatalok vigyorogva méregették őket. Nem értették, mit keres két jól öltözött nő az ő terepükön.
Az egyik fiú, akinek oldalt kékre festett hajtincs díszelgett a hajában, szemtelenül az arcukba röhögött.
– Eltévedtetek? Mit kerestek itt? Szippantani jöttetek, vagy csak szociálisak vagytok?
Sára maga is meglepődött, hogy szóba áll velük. Határozott mozdulattal a táskájába nyúlt, és megmutatta a két kislány fényképét.
– Őket keressük. Ha láttátok vagy látjátok őket, kérlek, segítsetek!
A többiek is visszafordultak, megnézték a képeket.
– Nem oké, ha ide császkáltak el – mondta már szelídebb hangon a csíkos hajú fiú. – Vannak itt kemény drogosok. Ha kiüti őket az anyag, nem lehet tudni, mire képesek.
– Jobb, ha ti is eltűntök innen! Messziről látszik, hogy nem idevalók vagytok – vágott közbe egy rasztahajú lány, miközben nagyokat szipogott, mintha meg lenne fázva.
– Nem akarunk benneteket zavarni. De meg kell találnunk a két gyereket, nem mehetünk el addig. Remélem, megértitek.
– Nekem mindegy, a ti bajotok! – vont vállat a lány, és a többiek után indult.
Sára észrevette Anna bizonytalanságát.
– Ha akarod, elmehetsz. Nem muszáj velem maradnod – mondta, és megfogta a karját.
Anna meredten nézett maga elé, széttárta a karját, majd hirtelen Sára felé fordult.
– Tudod, most azon gondolkodtam… ha én félek, mennyire félhet ez a két szerencsétlen gyerek? Iszonyú, mennyire lepusztult ez a világ! Eltűntek a gátlások. Nem járhatsz éjszaka a szabad ég alatt úgy, hogy ne érezd: veszély leselkedik rád. Nézd ezt a parkot – tele mocsokkal. Micsoda törzshely lett az elkorcsosult embereknek! Nem egy kóbor kutyától kell félnünk, hanem az emberektől, akiket az anyag állattá változtatott. Ölni képesek pár forintért vagy a hallucinációik miatt. Ha belegondolok, kiver a hideg veríték, hogy nekem is lesz gyerekem, és akár ide juthat közéjük. Mondhatom majd neki éjjel-nappal, hogy szép az élet, ő mégis mást fog látni, mert tükröt tart elé ez a lezüllött társadalom. Nincsenek gátak, célok, ideálok. Jövőtlen élet vár rájuk. Menjünk innen! Szerintem tévedsz, nincsenek itt a gyerekek!
– Állj le, Anna, nyugodj meg! Elmehetsz nyugodtan, én maradok. Érzem, hogy itt vannak valahol. Ne keseredj el, minden rendben lesz a gyerekeddel. Ne fess ilyen pesszimista képet a jövőről! A változás törvényszerűen el fog jönni, kudarcra van ítélve ez a gátlástalan világ – csak idő kérdése. Zsolt is erről beszélt egyik este, emlékezz vissza. Azóta engem is egyre jobban foglalkoztat a jövő kérdése. Igazat adtam neki: új világrendszer alakul, szinte napról napra változásokat érzékelünk. A világunk képlékennyé vált, nincs biztos pont, ami másnapra ugyanaz maradna. Figyelj, és meglátod a jeleket te is.
– Milyen jeleket, Sára? – nevetett fel gúnyosan Anna. – Tudod mit? Az én életemben nem fog eljönni az új világ. Beszélhet Zsolt reggeltől estig, ez csak önámítás. Olyan rossz irányba megyünk, hogy ha lesz is változás, az csak egy hatalmas kataklizmával jöhet el. De azt kevesen élik túl. Én sem… és a meg nem született gyermekem sem. És nem vagyok pesszimista, csak nem élek álomvilágban.
Egy pillanatra elhallgatott, majd csendesebben hozzátette:
– Maradok. Ne félj… nem hagylak magadra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése