Zsuzska nagyon elfáradt. Az is aggasztotta, hogy talán soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. Mégsem mert sírni; nem akarta idegesíteni a nővérét. Már nem bízott benne annyira, mint amikor elindultak. Csak akkor tört ki belőle a sírás, amikor kiértek a házak közül, és egy sűrű, fás részhez jutottak.
– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak – világosította fel Mónika, nyugalmat erőltetve magára. Pedig már korántsem volt biztos a dolgában.
– Éhes vagyok, és elfáradtam! – szipogta Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!
– Nézd, ott a fák között vannak padok. Menjünk beljebb, pihenjünk egy kicsit.
Leültek egy padra, és jó darabig csak csendben üldögéltek. Aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.
Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amelyben laktak, ezer közül is felismerné. Elég lesz felnéznie a második emeleti erkélyre, ahol mindig ott üldögélt egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, amikor óvodába mentek vagy onnan jöttek. Majd felkiabál neki, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy a bácsi nagyon megörül majd, hiszen olyan régen nem látta őket.
Mónika és a kis Zsuzska a park szélén álló padon ültek, és szorongva figyelték, ahogy az alkony sötét leplet borít föléjük. A sötétség lassan leereszkedett, és végigkúszott a bokrok alján. Mónika már jó ideje félt, és tisztában volt vele, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl? Ki tudja, egyáltalán hol vannak most?
Összeszorított fogakkal próbálta azt mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Nem akarta, hogy Zsuzska észrevegye: ő is fázik, ő is éhes, és ijesztőnek találja ezt a helyet. Arra gondolt, gyorsan tovább kell menniük, ki kell jutniuk a fák közül, mielőtt teljesen besötétedik.
Zsuzska hozzábújva vacogott. Már nem sírt, inkább úgy tűnt, beletörődött mindenbe. Még mindig bízott a nővérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor és okos volt — hiszen a befogadóban Zitától is megvédte. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, amikor meghallotta a nővére hangját.
– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!
Egymásba kapaszkodva indultak tovább a park kitaposott ösvényén, majd legnagyobb örömükre egy aszfaltozott úthoz értek.
– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra? Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.
– És ha kivezet, hová vezet? – kérdezte Zsuzska szipogva.
– Nem tudom. Csak ki innen, az biztos! – felelte Mónika. Nem volt kedve tovább hazudni, és nem is látta értelmét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése