Apám szerint

Sára az odaérkező barátaival fáradtan nézte, ahogy a rendőrautóba teszik a két reszkető kislányt. Egyikőjük sem akart hazamenni; talán a feszültség volt az oka, ami nem akart feloldódni bennük. Az volt a furcsa, hogy Sára megérzései, az éjszaka során előhívott álmai, valósággá váltak. Új volt számukra, és megmagyarázhatatlan, ami velük történt. Végül úgy döntöttek, betérnek melegedni a kedvenc törzshelyükre.

Fázósan ültek le az asztal köré, forralt bort rendeltek a pincértől, aki gyorsan teljesítette a kérésüket. Letette eléjük a gőzölgő italt, amelyből csábítóan áradott a szegfűszeg aromája. Lassan kortyolva itták, minden zamatát ki akarták élvezni.

Kátya törte meg a csendet.

– Te tényleg tudtad, hol kell keresni a gyerekeket? Kezdek hinni a sztoridban. Megmondom őszintén, eleinte csak jó heccnek tartottam, ami majd feldobja a napomat. De már nem tartom annak. Mesélj, hogy jönnek ezek a megérzések?

– Köszönöm, hogy már nem szórakoztok rajtam, de nem tudom megmagyarázni. Ha jól emlékszem, apám halálakor éreztem először valami furcsa változást magamban. Néha azt hiszem, csak álmodom; néha úgy érzem, ébren vagyok, és látom, mi történik körülöttem. Később úgy tűnik, az is csak álom volt. Félelmetes, hidd el.

– Jól van, kislány, itt vagyunk, nem vagy egyedül az álmaiddal. Idővel elmúlik. Vagy lehet, hogy nem, mert te vagy a huszonegyedik század női Nostradamusa. Ha igen, hallgatunk. Mesélj, mi vár ránk! – ölelte át nevetve Zalán. – Furcsa számomra is ez az álomlátás. Az álom szerintem a valóságot tükrözi, de valahogy fordított formában. Hiszen ha álmodunk, mindent olyan valóságosan élünk át, és még meg sem kérdőjelezzük, hogy igaz-e, amit látunk. De lehet, hogy az álmokat a lelkiismeretünk mozgatja, ami zavart okoz a tudatalattinkban. A lelkiismeretet nem lehet becsapni, elhallgattatni. Talán ez történik veled is. Próbálsz elhatárolódni ettől a sztoritól, de annál jobban belekeveredsz, minél inkább ellenállsz. Aztán ott vannak azok a fránya megérzések.

– Ne vicceljetek! Még hogy én Nostradamus? – bújt ki zavartan Zalán öleléséből Sára. – Vannak megérzéseim, így van. Már látom azt is, hogyan sodródnak az emberek önakaratukon kívül egyre kilátástalanabb helyzetbe. Itt vannak például ezek a szerencsétlen gyerekek. Nemrég még boldog családban éltek, most meg rájuk szakadt az ég, és nem tudni, mi lesz velük. Az anya halott, az apa börtönbe került, ők pedig állami gondozásba kerültek. Nem egy háború áldozatai, hanem a jelenkor társadalmáé. Szégyen!

– Nem vagyok közgazdász, hál’ Istennek politikus se, távol áll mindkettő tőlem – szólalt meg Zsolt –, de ha kíváncsi vagy, elmondom az apám verzióját. Az öreg mindig tisztán látta, mi a bukta, és mi lesz a vége.

– Ha vége lesz egyszer, az nekünk is bukta lesz. Higgyétek el, a történelem legnagyobb fordulópontján állunk. Tutira kétesélyes, harmadik alternatíva nem létezik! – szólt közbe Zalán. – Na, mit mond az öreged?

– Én meg azt mondom, csak egy esélyes az alternatíva. Miért gondolod, hogy kétesélyes? Megsúgom, ebből a káoszból nem fogunk jól kijönni. Nem ez lesz az aranykor hajnala, ami most következik! – intette le Gergő a dokit. – De azért mondjad, Zsolt, az öreged biztosan jól látta, mi történt kis hazánkban.

– Azt mondja, a magyarok tartalékai nagyjából tíz éve kezdtek elapadni. Azóta egyre többen kerülnek mély anyagi válságba, ahonnan a politikai vezetés nem talál kiutat. Az igazi probléma akkor jön elő, amikor az anyagiak után a remény is elfogy. Egyre nő a bizonytalanság, az elkeseredés. Az embereket megvezették, félreinformálták, és mint a birkák, dalolva mentek a vágóhídra. Eladósították magukat, mert bíztak a jövőben, hogy visszafizetik a tartozást. Közben az országot kiárusították a fejük fölül. Tudod, mennyi gyár és üzem szűnt meg a privatizációval? Emlékszel a Ganz-Mávagra vagy az Ikaruszra? De sorolhatnám napestig… A lényeg, hogy a kilencvenes években Magyarországon háromezer gyár és termelőüzem volt állami tulajdonban. Most mi van? Az eladott nemzeti vagyon értéke több ezermilliárd! Az azóta felvett hitelek szintén több ezermilliárd! Az átlagos életszínvonalunk a béka segge alatt van! Tudtad, hogy a cukoripar vállalatai vagy a cementipar életképes üzemként kerültek külföldi tulajdonba? Szerintem tudatos felszámolási céllal. Minden az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A cél a magyar gazdaság lebénítása volt. Ezeknek a döntéshozóit apám szerint falhoz kéne állítani, és golyót ereszteni a fejükbe!

– Ez van, gyerekek, színház az élet! – húzta gúnyos mosolyra a száját Zalán. – Mondjad csak tovább, barátom, hallgatunk!

– Jól van. A többit mindenki sejti: Magyarország önálló életét megszűnt élni. De ez is volt a cél. Betelepedtek a multik, a külföldi bankok, és talicskával tolták kifelé a pénzt. Üres a kincstár, nincs benne egy peták se, csak flancos szólamok, ígérgetések. Megy a néphülyítés! Az országot a híres rendszerváltók kiárusították. Na, ezért van állami gondozásban a két gyerek. Most még ezt a megoldást ismerik, de lesz ez rosszabb is! Hol zajlik a legnagyobb elszegényedés? Hol máshol, ha nem nálunk? Itt évről évre nő a szegénység. Statisztika mutatja, hogy egyre több gyermekes családnál fordul elő, hogy nincs pénzük élelemre. Ez a mai napig növekszik. Egyre többen éheznek. Érted, mi ez? Nincs pénzük kajára! Mikor egy család élete ellehetetlenül, nincs jövőképe, már nem tud funkcionálni tovább, mint család. És most ez van folyamatban.

– Mennyire vigasztal, hogy nem csak Magyarországon? – kérdezte Zalán. – Tudjátok, mi következik most apám szerint? Most következik a szegények háborúja.

Gondterhelten beszélgettek órákon át. A végén Sára hazafuvarozta Rózát, aki egyedül ült be a társasággal, mivel a barátja fontos, halaszthatatlan elfoglaltságára hivatkozva lelépett mellőle.

– Komoly a pasival minden? – kérdezte Sára, mikor kikanyarodtak a belvárosi útra.

– Ki tudja, mit hoz a holnap? Talán komoly, talán nem. Nem vagyok szingli, csak ennyi. Nem ő az álmaim pasija, de most jó vele. És te?

– Én? Hát… rám férne egy kis romantikázás, de nincs rá időm, meg nincs kivel.

– Nincs kivel? Betonban ülsz, emeld már fel a popód! Nézz körül a piacon! Ne játszd mindig a védőangyalt. Pasi van ezer, csak nem veszed észre.

– Védőangyalt? Nézd meg, kinőtt-e toll a hátamon? Amúgy csak azért, hogy ne lógjak egyedül… szóval, ezért nem szedek fel senkit. Van igényem és elvárásom, már nem adom lejjebb.

– Nekem is van, mondtam neked. De ki tudja, összehoz-e az elvárásommal az élet egyszer? Addig meg…

Nevettek. Felszabadultan viccelődtek, ugratták egymást végig az úton. Jócskán elmúlt éjfél, mikor hazaértek, a panelház előtt leparkoltak. Gondosan lezárta az autóját, körülnézett az utcán. Szürke, piszkos köd burkolta az utcai lámpák fénykörét, szitált a kockakövekre, felfénylett tőle az út. Meglepetten látta, hogy kibújt a ködön át a Hold, mint egy ócska, felfújt lufi, odaragadt a szomszéd ház tetejéhez. Már nem érezte magát olyan jól, mint amikor Rózával nevetgéltek. Míg ment fel a lépcsőházban, rájött az érzés okára: életében nem volt még ilyen magányos és érzelemszegény a magánélete. Hiába mozgalmas minden napja, nem ér semmit, ha nem öleli át senki, amikor hazatér.

– Igaza van Rózának, bármi jobb az egyedüllétnél.

Apura nincs szükség a temetésen

Esteledett, mikor az otthonvezető benyitott a lányok szobájába. Leült közéjük, és érdeklődve körbenézett.

– Minden rendben, lányok?

– Na, ja! – válaszolt közömbösen, egykedvűen Zita. – Nincs semmi, ami feldobna, kinyír az unalom! Vagy tud valami frankót?

– Tudnék. Járj iskolába, ha mennél, nem unatkoznál.

– Még hogy én? Ne vicceljen, jól elvagyok nélküle. Van nekem tudásom az élethez.

A vezető legyintett Zita felé, majd odafordult a két Sági kislányhoz.

– Mónika, hétvégén lesz édesanyátok temetése. Megkérvényeztem, hogy ott lehessen édesapátok is a szertartáson. Remélem, sikerül elérnem, hogy együtt legyetek ezen a szomorú napon.

Mónika meredten bámult valamit a földön; igaz, nem volt ott semmi, csak nem akart a szemébe nézni az otthonvezetőnek. Zűrzavar volt a fejében, nem tudta a dolgokat a helyükre tenni. Pedig minden korához való tudását összeszedte, hogy megértse, mi is történik velük valójában. Már sejtette, hogy haza soha nem mehetnek; az a lakás nincs többé. Az emlékeik, amiket otthagytak, mind elégtek. Meg minek is mennének, ha soha többet nem lesz ott az anyukájuk. Az anyjuk végleg elment az angyalokhoz. Igaz, elküldte a barna angyalt vigyázni rájuk. De az is teljesen elfeledkezett már róluk. Ki tudja, hol jár mostanában? Talán megint megment egy gyereket, valószínű, hogy akkor nagyon el van foglalva. És már nem lesz nekik apukájuk se, mert örökre bezárták a börtönbe.

Flórinak sokkal jobb, mint nekik. Ő haza tud menni karácsonyra. És ők? Hogyan lesz most már a karácsony? Azt kérdezte Elvira néni: „Haragszol apukádra?” – Hát, nagyon haragudott rá, mert úgy gondolta, mindenről ő tehet. Az anyjuk se halt volna meg, ha nem kiabál vele folyton. Minek hívják akkor a temetésre?

– Érted, amit mondok? Miért nem figyelsz rám? – szólt rá az otthonvezető.

– De figyelek! – szólalt meg Mónika. – Apura nincs szükség a temetésen szerintem – nézett egyenesen az otthonvezető szemébe.

– Hogy mondhatsz ilyet, te lány! – szörnyülködött el a hölgy.

– Nehogy ott is kiabáljon, csak azért – indokolta Mónika. – Elijeszti az…

– Kiket?

– Az angyalokat. Azok nem szeretik, ha kiabálnak velük.

– Nem szeretik – szólalt meg Zsuzska is komoly arccal. – Az angyalok mindig csak mosolyognak, nem szeretik a veszekedést.

– Miket zagyváltok itt össze-vissza! Ez nem mesedélután! Egyáltalán eljutott hozzátok, miről beszélek?

– Igen, el. Arról, hogy anyukámat eltemetik… – hajtotta le a fejét Mónika szomorúan.

Mikor magukra maradtak, Zsuzska megosztotta az aggodalmát a nővérével.

– Figyelj, ha eltemetnek valakit, mennyire temetik el? Mondjuk, ha feléled, ki tud bújni a temetésből? – könnyes szemekkel várta a feloldozó választ, de Mónika csak nézett rá, nem válaszolt.

– Ha valaki meghalt, az meghalt. Már nemigen akar feléledni, kár ezen rágódni! – adott választ a maga stílusában Zita. – Te meg ne rinyálj, hogy ott lesz apád. Ő legalább még él…

Mi lesz veletek nélkülem csajok

Flóri másnap kora délelőtt összecsomagolt, mintha sürgette volna az idő, pedig tudta, hogy csak délután jön érte a kis tranzit. Nagy hangon járta végig a szobákat, búcsúzkodott. A lányok szobájába is betért ebéd előtt; széles vigyorral, hanyagul lehuppant a heverőre, és elégedetten szemlélte őket.

– Mi lesz veletek nélkülem, csajok?

– Mi lenne? Veled mi lesz a lakásotthonban, csávókám? – kérdezett vissza Viki, aki reggel óta a körmeivel volt elfoglalva. A látvány megért egy misét: leesett műkörmeit technokollal ragasztotta vissza, közben folyton szitkozódott.

– Én lelépek innen, aranyapám. Micsoda élet ez? Semmire nincs pénz, a cigi is luxus, a kávé is. Ez nem az én világom, nem ehhez szoktam! Ha hazamegyek, lesz egy-két keresetlen szavam anyámhoz. Tudod, miért vagyok bent? Nem? – nézett Vikire. – Hát én megmondom, mindegy már nekem, ha te is tudod… az anyám miatt.

– Mi van anyáddal? – lepődött meg Flóri.

– Hát ez az, mi van? Ő se tudja, már az eszét se tudja… féltékeny.

– Kire?

– Hát rám, te borjú, kire másra! Azt vette a fejébe, hogy kikezdtem a pasijával.

– Kikezdtél? – vigyorodott el Flóri.

– Az eszed tokja, mire gondolsz már! Nem annyira, mint ahogy gondolta. Nem feküdtem le vele, csak kedves voltam hozzá. A pénz miatt. A pasas titokban mindig adott lóvét.

– Az anyád dugott be ide?

– Hát rendesen besegített. Már nem bírtam idegekkel, leléptem a hisztije elől a haverokhoz. Ő meg rendőrökkel kerestetett. Nem enged élni, érted? Pedig lassan tizennyolc leszek, de hiába mondom neki, hogy hagyjon már a magam életére.

– Hát én se az otthonból megyek nyugdíjba, az tuti. De most nem pattogok. Jön a tél, a kóbor kutya is híd alá megy, ha fázik. Majd teszek róla, hogy ne unatkozzak. Na meg anyám szabadul karácsony előtt, megyek hozzá haza Pestre – dicsekedett önelégülten Flóri.

– Megint ült? – nézett rá Zita.

– Mindig bevágják. Kleptomániás. Szakmai ártalom.

– Zsebes, mi lenne, ha így mondanád?

– Hát, ja. Ha kijön, férjhez megy. Végre család leszünk.

– Ideje lenne, hogy lenyugodjon. De ne álmodj, sose hagyja abba a rablást – húzta el a száját Zita.

– Minek hagyná? Jól meg lehet élni belőle. Csak akkor bukik le, ha túl sokat szippant.

– A pasi milyen? – kíváncsiskodott Viki.

– Strici. Van lóvéja. A börtönben ismerkedtek meg. Jó fej, már találkoztam vele egyszer. Úgy mondta nekem, hogy „fijam”. Nagyon vagány csávó.

– No hisz’, jó kis család lesztek, Flóri! – biggyesztett újra Zita. – Mire vered magad? Ha közéjük keveredsz, te is börtöntöltelék leszel. Anyád hogy állt szóba egy stricivel, he? Nem félsz, hogy őt is utcára küldi?

– Anyám nem olyan! Ő szerelem nélkül nem fekszik le pasikkal! – sértődött meg Flóri. – Amúgy meg ez a sorsom, meg van írva a nagy könyvben.

– Mennél nevelőszülőhöz, oszt tanulnál. Nem vagy te hülye gyerek – mondta ingerülten Zita.

– Tanít engem az élet, az az iskola, csaja! – nevetett Flóri. – Na, cső, vigyázzatok egymásra! Szia, Móni! – lépett oda a kislányhoz. – Ne hagyd magad, rúgd szét legközelebb a fejét annak, aki beléd köt! Ha maradnék még, megtanítanálak önvédelemre. Gyere csak! – intett a lány felé. – Ezt neked adom, ijesztgetésnek se rossz. Emlék.

Óvatosan átcsúsztatott Mónika kezébe egy bicskát és egy öngyújtót.

– Rugós, ne félj tőle. Egy mozdulat, látod? Védd magad, ez a világ már ilyen.

– Köszönöm, Flóri! – hálálkodott Mónika, és gyorsan a zsebébe dugta az ajándékokat, nehogy valaki meglássa, még a két lány se.

Délután Flóri elindult a lakásotthonba. Már nem volt magabiztos a tekintete; nagyon is látszott rajta a bizonytalanság, amikor végigment a folyosón. A gyerekek kiálltak a szobaajtókba integetni, búcsúzni tőle. Flóri kényszeredetten vigyorgott vissza rájuk, ujjaival „V” alakot formált, és felmutatta feléjük a győzelem jelét. A hátán vitte az összes motyóját, ami olyan kevés volt, hogy elfért az otthontól kapott hátizsákban.

Miután Flóri elment, a lányok szobájába beköltözött a kedvetlenség. Mindenkinek hiányzott a közvetlen, barátságos modorú fiú. Zitának különösen; folyton csak sóhajtozott.

– Olyan vót nekem, mintha a tesóm lett vóna… ilyen az élet. Akit bírnék, az mind lelép tőlem.

Lehet örökbe mentek

Böbe néni gondoskodott róla, hogy mindenki tudomást szerezzen a két kislány szerencsétlen sorsáról. Suttogva mesélt a köré gyűlt gyerekeknek, mikor felfelé mentek a lépcsőn a szobájukba.

– Szegény kislányok, se anyjuk, se apjuk! Biztos ezért is mentek világgá, ki tudja? Csak a jó Isten…

– De hát az apukájuk nem halt meg, Böbe néni! – ellenkezett Flóri, aki épp aznap készülődött a lakásotthonba, nem szívesen hagyva ott a megszokott társaságot.

– Nem halt meg, de mit ér vele, nyolc évre is börtönbe kerülhetett. Az anyjuk meg halva fekszik.

– Akkor cseszhetik, biztos örökbe vágják őket, igaz? – biggyesztette le a száját Zita. – Tudtam én mindig, hogy nagy a gáz velük.

– Na, csak azért mondtam, kíméljétek őket, meg figyeljetek rájuk, nehogy megint megszökjenek.

– Már nem szöknek meg, minek? – legyintett Zita. – Hova szöknének? Én se szököm, pedig nekem van hova mennem. Jó itt. Van kaja, cigi… Otthon nincs semmi, csak az örökös ordibálás. Jobb is, hogy tudnak mindent, csak most értik meg, hogy nincs hova szökniük.

Egyszerre kapták fel a fejüket, mikor sikoltozást hallottak a lépcső felől. Felrohantak, és Mónikát összegörnyedve találták a földön, fölé hajolva az aznap bevitt fiú, aki koszos tornacipőjével rugdosta a sikoltozó kislányt.

Zita elsőként ért oda, lendületből ütött, majd hegyes körmeivel végigszántott a fiú arcán, és a vér azonnal kicsordult.

– Kikaparom a szemed, te rohadék! Hogyan merészelted bántani a tesóm? – kiabált a fiúra gyűlölködve. – Te anyaszomorító drogos!

A fiú elkapta Zita kezét, csavart rajta egyet, próbálta ellökni magától, de Zita még durvábban támadt. Pillanatok alatt a földön hemperegtek, míg Flóri nagy nehezen szét nem szedte őket.

Böbe nénit elérte a pánik, levegő után kapkodott, de végül telefonált segítségért. Lentről lépések dübörögtek fel a lépcsőn, hamar odaért a férfinevelő, kivette Flóri kezéből a kapáló fiút.

– Mit csináltál, te szerencsétlen? – ordított dühösen.

– Én? Nem csináltam semmit, csak mentem volna lefelé, ez meg elállta az utamat! – mutatott Mónikára a fiú.

– Nem igaz, hazudsz! – szipogott Mónika, az oldalát fogva. – Ő volt, aki ugrált előttem jobbra-balra, mint egy idióta!

– Azért nem kellett volna meglökni, kis hernyó! – sziszegett vissza a fiú, akit karjánál fogva vezetett lefelé a nevelő.

– Elmegyünk a gondolkodóba! – mordult a férfi.

– Hova?

– Tudod te nagyon jól, hol töltöd az éjszakádat.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, mindenki észrevette, hogy Zsuzska eltűnt. Mónikán eluralkodott az aggodalom, mert bevillant, milyen pánik volt Zsuzska szemében, mikor elkezdte ütni a fiú. A húga továbbfutott a folyosón, és hiába szólongatta, sehonnan nem kapott választ.

– Szerencsétlen gyerek! – szólt Böbe néni.

Mónika ingerülten visszaszólt:

– Nem kéne neki itt lenni, nem neki való hely ez! Nem egy kisgyereknek való élet.

Flóri találta meg végül Zsuzskát, a legutolsó szobában, a sarokheverő melletti asztal alá bekucorodva. Mónika anyásan átölelte, vigasztalta.

– Ne sírj, látod, nincs semmi bajom. Zita megvédett.

– Zita? – kérdezte Zsuzska, hátra nézve a cigánylányra.

– Igen, Zita. Nem is olyan… mint gondoltam. Azt mondta, mindig megvéd ezentúl, mert már a tesóm.

– Az jó. Jó, hogy már testvérünk lett Zita – felelte Zsuzska kicsit nyugodtabban.

De azért még sokáig reszketett, szipogott, mikor visszamentek a saját szobájukba.

– Ne majrézz, Zsuzska, majd nemsoká nem kell félnetek semmitől, kivisznek innen benneteket! – próbálta megnyugtatni Zita.

Mónika kérdőn nézett, mit tud Zita, amit ők nem.

– Lehet, örökbe mentek. Még szerencsétek is lehet, megkedvel benneteket valami gazdag család. Én is elmennék, de én már nem kellek, öreg vagyok… meg hát, cigány – vágott egy fintort Zita. – Tisztességes család nem vinne ki innen. De a húgod miatt téged még elvihetnek, mert testvéreket nem adnak ki külön.

Mónika elkomolyodott.

– Miért mondasz ilyet, Zita? Mi majd haza megyünk, nem örökbe.

– No, hisz. Hova haza? Ébredj! Apád a sitten, anyád halott, Isten nyugosztalja. Csak nevelőszülőhöz mehettek, vagy örökbe. Lehet, külföldre, Olaszba vagy Amerikába.

– Honnan tudod?

– Nincs itt titok. Ide csak akkor kerül gyerek, ha gázos a család, vagy ha összeszedik a sok strichelőt az út széléről, meg a drogosokat. Hogy nyuvadjon meg mind!

– Mi biztosan nem megyünk ilyen helyekre, Zita! Tudom biztosan – ellenkezett Mónika.

– Tudod? Honnan tudod?

– Tudom. Mert eljön értünk valaki, aki hazavisz…

Zsuzska kis kezével húzgálta Mónika ruháját, ijedten nézett a nővére szemébe, az ujját a szája elé téve figyelmeztette, hogy nem szabad elárulni a titkot.

– Jól van, tudom… – hagyta rá Mónika. – Nem vagyok dedós, hogy folyton figyelmeztess!

Mónika akkor este sokáig fent volt, félálomba ringatta magát, közben gondolkodott az életük veszélyeiről. Mi lesz, ha a húgát úgy bántják majd, mint őt? Mi lesz, ha nem lesz ott ő sem, Zita sem, Flóri sem? Végig gondolta, mi történt az utóbbi napokban, és a végén rájött, hogy egyáltalán nem biztató a helyzetük.

– Azt ígértem anyunak, mindig vigyázok rá. De magamra se tudok. Mit csináljak, hogy ne vigyenek örökbe, Olaszba, vagy Amerikába? – meditált magában. – Csak az angyal menthet meg bennünket, csak ő lenne képes rá. De hogyan kellene neki üzenni, hogy siessen, mert elvisznek innen messzire, olyan messzire, hogy még ő se talál meg bennünket a végén.

Aztán eszébe jutott, mit mondott egyszer az apukája:

– „Tudod, kislányom, minden álmod teljesül, ha nagyon akarod. Csak annyit kell tenned, hogy legalább hússzor mondd el magadban minden este a kívánságodat. És a gondolataid életre keltik a vágyálmaidat."

– Ez az, ezt kell csinálni! – örült meg a felismerésnek.

– Zsuzska, figyelj! – súgta a húgának. – A két kezeden van tíz ujj, így sorba görbítsd be, és minden ujjadra mondd el magadban minden este, hogy eljön értünk a barna angyal. Jó? Én hússzor mondom.

– Te miért hússzor?

– Mert már tudok számolni.

– Rendben – hagyta rá Zsuzska.

Lefeküdtek. Zsuzska összeszorította a szemhéját, és sorba görbítette az ujjacskáit.

– Elmondtam – nézett Mónikára.

– Minden este kell!

– Minden este mondom, ugyanannyiszor.

Zsuzska sűrűn álmodott a barna angyallal. Az első álomképnél legelőször mindig megérezte az angyal illatát, még nem látta olyankor, csak érezte, hogy ott van mellette. Az angyal minden alkalommal elhozta a tarka pillangót magával. Zsuzska már nagyon nagy bizalommal volt felé, hisz tudta, hogy sosem csapja be: valóban vigyáz a pillangójára úgy, ahogy megígérte neki a legelején. Az angyal mindig nagyon szép volt, és mindig mosolygott rá.

Kirakós

Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.

– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!

Mónika ismerte a magas, szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek érkezett. Mielőtt megszöktek, már szóltak nekik, hogy ők is sorra kerülnek nála, így nem érte váratlanul, hogy Elvira néni várja őket.

A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika mindig jobban elviselt, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még akkor is, amikor nevetett.

A helyiség itt sem volt feldobva semmivel; egyszerűségén és puritánságán talán csak a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek valamelyest.

Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát papírzsebkendőbe, közben rakosgatott valamit a szoba sarkában álló asztalra.

– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játszunk. Üljetek le! Te, Mónika, ehhez az asztalhoz, te, Zsuzsika, a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valamilyen eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, mire gondoltatok közben.

Mónika végignézett a kínálaton. Volt ott minden: bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, ide-oda tologatta a bábukat az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.

Amikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült mellé. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.

– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, amikor ezt a képet kiraktad?

Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét, és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben arra gondolt, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit sem talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.

– Van itt messzire egy magányos bábu. Őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel. Mónika nem segített neki a megoldásban.

Zsuzska egy darabig mozdulatlanul figyelte őket, majd felállt az asztalától, és kíváncsian odament megnézni.

– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.

– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.

Zsuzska szája ijedten legörbült.

– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá minden bevezetés nélkül Elvira néni.

– Semmit! – válaszolta dacosan Mónika.

– Semmit sem tudsz? Haragszol valamiért rá?

Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra. Arra gondolt, talán mégis el kellene mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki szóba hozza azt, amit ő hallott; az is lehet, hogy semmi sem igaz az egészből.

– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni. – Sajnos rossz hírt kell közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.

Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná, mit fog ezután mondani a pszichológus.

– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, segítünk mindenben. Szóval tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, és az orvosok nem tudtak rajta segíteni a kórházban.

Mónika hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, és toporzékolva taposta a földre esett játékokat.

– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönben van! – kiabálta zokogva. – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabálta hisztérikusan, kifulladva.

Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger; már ő is teljes erejéből sírt.

– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – mondta, és átölelte, simogatta a két síró kislányt.

Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak mindent, Mónika egy szót sem szólt. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.

Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, és visszakísérte őket a szobájukba. A hosszú folyosón mentek végig, kézen fogva; a sok kérdés fájdalmasan bent maradt a lelkükben, hiszen egyikre sem kaptak még elfogadható választ.

Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, és halkan odasúgta:

– Nem árultam el neki.

– Mit?

– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.

– Köszönöm, rendes tőled – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.

Zita és Viki elcsendesedett, amikor látták, hogy kisírt szemmel térnek vissza a pszichológustól.

– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?

– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.

– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallottakon. – Elvira? Na má', ő is ossza a lapot? Hallottad, Viki?

Te is füvezel

Mónika másnap reggel Zita hangos szitkozódására ébredt. A cigánylány az ajtóban állt, dühösen kiabált a folyosóra:

– Mi van, te köcsög, elkaptak megint? Angéla néni, ide ne tegyék, mert kitépem a karikát az orrából! Amikor itt volt legutóbb, lenyúlta a lóvém, az egészet. Anyám halálára, kinyírlak, ha megint lopsz, te!

– Zita, ne hangoskodj, nincs már mit lopni tőled, miért vagy úgy begyulladva! – húzta befelé Viki a toporzékoló cigánylányt.

De Zita kiszabadította magát, és dühösen tovább tombol:

– Hé, nézd már, Viki, ez be van lőve megint! Hogy nézel már ki, dikk…

Mónika felült az ágyán, és kilesett az ajtón, hátha lát valamit, de csak azt látta, hogy Zita egyre dühösebb. Végül behúzták az ajtót, de Zita odabent sem hagyta abba a szitkozódást:

– Vége a békességnek, megint tele leszünk drogosokkal, ezek az istenbarmai, nincs szerencsénk. De teszek róla, hogy ne sokáig rontsák a levegőt idebent. Majd meglátod! – morfondírozott inkább magának, mint Vikinak.

Viki csak vont egyet a vállán:

– Mit bánok én, azt csinálsz, amit akarsz! Nem értem, miért vagy oda annyira? Te is füvezel.

– Az más! Én csak füvezek, de ezek? Ezek már hullák. Hallottam nemrég, hogy mosóport nyomott fel magának. Majdnem kinyuvadt. Nem is eszmélt órákig. Halt volna meg akkor!

– Viccelsz ugye? Mosóport? Az nem gyenge! – ámult el Viki.

– Ilyen gyökereket ritkán láttok, jól nézzétek meg magatoknak! – világosította fel Zita a szobatársakat.

A reggelinél Mónika is látta a két fiút: külön ültek az ebédlő legsarkában, senki sem szólt hozzájuk. A figyelem középpontjában voltak mégis, a régiek méregették őket a két új jövevénnyel. És valóban, elég rosszul néztek ki. A mosdatlanságukból, ápolatlanságukból áporodott, bűzös levegő terjengett körülöttük.

Az egyik megunta a szemezgetést, hirtelen felhorkant:

– Mit bámultok? Kiguvad a szemetek, vagy teccem nektek? Jöhet egy kör?

Halk moraj volt a válasz, de külön senki sem kötözködött velük. Csak Zita köpött egyet az asztal mellé:

– Hogy szakadna rátok az ég! – dobta át az asztal felett a véleményét.

Pillangó

Nem kérették magukat, nagyon kimerültek voltak az egész napos gyaloglástól.

– Nem jó felé mentünk, az a baj. Másként kell elindulni, hogy hazataláljunk – gondolta át Mónika, amikor a paplan alá bújt, miért nem sikerült a terve. – Innen el fogunk menni, az biztos. Lehet, apu mégis keres, csak nem tudja kitalálni, hol vagyunk.

Már majdnem beért Álomszág kapujáig, amikor érezte, hogy Zsuzska mellé bújik az ágyban. A kislány odanyomta a száját a nővére füléhez, és úgy suttogott:

– Mónika, az angyalok szőkék, ugye?

– Igen, mind szőke, úgy tudom. Miért?

– Mert a mi angyalunk barna volt. Láttad?

– Igen. Barna.

– Akkor nem is igazi angyal?

– Lehetséges, hogy félig angyal, félig ember. Talán azért nem volt szárnya.

– Lehetséges – bújt hozzá Zsuzska, és azonnal mély szuszogásba kezdett.

Álommezőn lépkedett, és újra látta a színes pillangókat, ott repkedtek körülötte. Aztán hátranézett, mert különös, ismeretlen illatot érzett. Mögötte, egy hintaszéken – pont olyanon, mint a barátnője mamájának volt – ott ült a barna hajú angyal, aki megtalálta őket. Nem volt szárnya, egészen igazi embernek nézett ki. Ült és mosolygott feléje, egy pillangó pedig a vállára szállt.

– Ez az én pillangóm! – ment közelebb az angyalhoz. – Anyukámtól kaptam.

– Tudom – szólalt meg az angyal, és tovább mosolygott. – Ha nem haragszol, vigyázok a pillangódra is.

– Áh, nem haragszom, vigyázz csak a pillangómra! Megengedem – mondta nagyvonalúan Zsuzska. – Különben mindig elcsavarog – tette hozzá elgondolkodva.

– Mint ti, ő is szeret csavarogni, igaz? – beszélt tovább az angyal.

– Tévedsz. Mi nem csavarogtunk el. Minket elraboltak otthonról, és csak haza akartunk menni. De azt hiszem, eltévedtünk…

– Jó, hogy megtaláltalak benneteket! – sóhajtott fel az angyal.

– Nagyon jó, hogy megtaláltál. Te egy angyal vagy, igaz?

– Igen, az vagyok. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rátok.

– De nincsen szárnyad.

– Nekem nem kellenek a szárnyak, mert itt élek a Földön. Meg nem kell mindenkinek tudnia, hogy angyal vagyok. Elég, ha ti ketten tudjátok – mosolyodott el újra az angyal.

Lassan oszlott a kép, az angyal eltűnt, és magával vitte a pillangót. Zsuzska hüppögve újra sírni kezdett.

– Kussolj már! Meddig rinyálsz? – mordult fel Zita mérgesen. – Itt sose lehet aludni ezután?

Eljött értünk az angyal

Zsuzskát és Mónikát rendőrautóval vitték vissza az Otthonba.

Az autóban Zsuzska végig kapaszkodott a nővérébe. Sokáig nem tért magához az átélt ijedtség után. Közel jártak már az Otthonhoz, amikor a kezével rázogatni kezdte Mónikát.

– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten Mónika.

– Eljött értünk az angyal, igaz? – suttogta Zsuzska.

– Igaz – bólintott Mónika komolyan. – Bizonyára angyal volt, anyu küldte, hogy megvédjen minket. Nagyon angyal volt, mert úgy is szólították. Hallottam.

– Én is hallottam… de attól függetlenül is tudom, hogy csak egy angyal lehetett – felelte megnyugodva Zsuzska.

Mónika lehunyta a szemét, és felidézte, amit reggel a tévében hallott: „Szegény gyerekek… most halt meg az anyukájuk.”

Elmúlt tíz óra, amikor visszaértek a gyermekotthonhoz. Zsuzska az autóban a nővéréhez bújva elaludt. Álmodott egy gyönyörű tisztásról. Hasonlított a parkban látotthoz, de itt nemcsak zöld fű volt, hanem színes virágok nyíltak, és sok-sok pillangó röpködött. Hallotta az anyja hangját:

– Nézd csak, Zsuzska, mit fogtam neked? – mutatta a kézfején billegő hatalmas, színes pillangót. – A tied, vigyázz rá!

Zsuzska hirtelen kapott érte, de a mozdulatára a pillangó kitárta a szárnyait, és felemelkedett.

– Maradj már! – nyugtatta Mónika. – Ne sírj! Ébredjél!

Amikor felnézett, a rendőr a nagy bejárati ajtó előtt nyomta a csengőt. Az ajtó kinyílt, a lámpafényben Böbe néni állt morcosan. Mindketten figyelték, mi történik kint. A rendőr magyarázott valamit, közben gyakran visszanézett rájuk.

– Na, szálljatok ki, itthon vagytok! – szólt a rendőr, amikor kinyitotta az autó ajtaját.

– Téved, rendőr bácsi, mi nem itt lakunk – válaszolt Mónika összehúzott szemöldökkel. – Csak ide hoztak egy kis időre.

A rendőr megenyhült:

– Hát persze, biztos így van… de most ki kell szállnotok. Irány az ágy, éjszaka van. Legközelebb ne csavarogjatok el, nagyon rossz vége lehetett volna ennek a kiruccanásnak!

Böbe nénin nem látszott nagy lelkesedés, hogy örül nekik, de fáradtan várta, hogy előkerüljenek a gyerekek. Reggel óta elemezte a főnökkel, ki hibás a szökésért. Ő is „beleesett a kalapba” Angéla néni mellé, és a sofőr is. Az ajtó nem volt kulcsra zárva — ez volt a legnagyobb baj.

Zsuzska örült az ágyának, még az sem érdekelte, hogy rettenetesen éhes. Mónika reménykedett, hogy eszébe jut valakinek, de úgy látszott, senkinek nem jutott. Reggel óta nem ettek egy falatot sem. Nem mert szólni sem, félt a mérgelődő gondozónőtől, aki egyfolytában perlekedett.

– Na, ti világcsavargók, jól odavágtátok a napunkat! Feküdjetek most már le, legyen vége ennek az átkozott napnak! – szólt Böbe néni. Mónika tudta, jogosan dúl-fúl, de egy kicsit még sajnálta is.

A szobájukban Zita és Viki izgatottan várta őket. Különösen Zita fészkelődött, nem hagyta Mónikát békén.

– Mongyad mán, hova a rossebbe kalamoltatok el? Itt meg diliház vót miattatok, egész nap ordibálás!

Mónika leült az ágyra, maga mellé ültette Zsuzskát, és kezdte lehúzogatni róla a kinti ruhát.

– Te buggyant, még a pizsamát is ráadtad? – nevetett Zita, miközben figyelte, ahogy Zsuzskáról leválnak a ruhadarabok. – Mi van mán, megkukultál?

– Nem tartozik rád! – szólt ingerülten Mónika. – Hagyj békén!

– Hogyhogy nem? A mi napunk is oda vót miatta! – méltatlankodott Zita.

– Kussoljatok mán! – fordult el tőlük Viki. – Látod, hogy kuka? Feküdjünk le, az a fontos, hogy előkerültek.

– Nem úgy van, a' Józsi bá' azt beszélte, hogy narkósok kezébe kerültek… és hogy egy fiatal nő talált rájuk, neki köszönhetik, hogy élnek.

-- Te tudod ki volt az? – kérdezte Mónika könyörgőn Zitától.

– Tuggya a rosseb… nem mindegy az? – felelte Zita. – Az a fontos, hogy éltek. Mi van, ha kinyuvasztanak, vagy fogságba ejtenek benneteket és eladnak valahová pénzért?

– El akartak… hallottam… – súgta Zsuzska, aki még mindig reszketett.

– Na, látod, te buggyant, erről beszéltem… vót mán ilyen, hallottam róla – mondta Mónika.

– Ki veszi meg a gyerekeket? – ámult el Zsuzska.

– Ne tudd mán, hát a szervkereskedők meg a pedofilok. Nagyon sok pénzt adnak a talált gyerekekért.

– Zita, most már elég! Lámpaoltás és csend! – szólt rá hangosan Böbe néni. – Ti meg, irány a fürdő!

Zita a paplan alól morgott:

– Jó van mán, úgy tesz, mint aki nem tuggya, miről beszél… Nem tom' mér vót akkor egész nap idegbeteg maga is…

Böbe néni mindkettőjükre sokáig engedte a meleg vizet a fürdőben, közben pedig folyamatosan morogva magyarázta:

– Mit vétettem én, Szűz Máriám, hogy ennyi bajt hozol rám? Na, még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjatok a tetejébe. Így ni, futás az ágyba!

O az én angyalom

Ahogy közeledett, egyre nőtt benne az elkeseredett düh. Hangosan, tiszta erőből kiáltozott feléjük:

– Takarodjatok el! Hagyjátok őket békén! Mit akartok tőlük? Az eszetekbe se jutott, hogy segítsetek rajtuk? Kik vagytok?

Az alakok fenyegető testtartással megfordultak. Az egyikben Sára felismerte a padon látott drogost. Mégsem érzékelte kellőképpen a veszélyt, kinyújtotta a karját a kislányok felé.

– Gyertek, kicsikéim, ne féljetek!

Felemelte Zsuzskát. Anna is ott volt már mögötte, ő Mónikát ölelte magához, és már fordultak is velük, hogy elvigyék a gyerekeket.

Ekkor Sára érezte, hogy egy vasmarok megszorítja a karját, majd erős ütés csattant a hátán. Az ütéstől a földre esett a kislánnyal együtt. Anna elszaladt Mónikával, de amikor visszanéztek, és meglátták a földön fekvő Sárát, aki a testével védte a nyöszörgő Zsuzskát, hangosan sikoltoztak segítségért.

A szél felerősödött, a segélykiáltást a hátára kapta, és szétszórta a fák között. A három alakot megzavarta a lárma.

Sára a fájdalomtól és a félelemtől nem tudott megmozdulni. Magához húzta Zsuzskát, és arra gondolt, hogy ebből a csapdából nem szabadul ki élve. Aztán eszébe jutott az álma – nem adhatja fel, menekülniük kell. Odasúgta a kislánynak, hogy ha szól, fusson a testvéréhez. Minden erejét összeszedte, és felkiáltott:

– Most… fuss!

Amikor elengedte a gyereket, szembe nézett a fölötte magasló alakkal. Lendült a lába, és egymás után többször rúgott. Célba talált. A férfi felordított, és a fájdalomtól összegörnyedt.

Zsuzska szerencsére nem gondolkodott semmin. Futott, botladozva, sikoltozva, egyenest Anna karjaiba.

Sára meglátott egy kést felvillanni a holdfényben. Behunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát, fájt a háta a kapott ütéstől, az erős rúgásoktól teljesen kifáradt, képtelen volt tovább védekezni. Kereste a kiutat, hogyan szabadulhatna. Tudta, hogy fel kellene ugrania, elfutnia onnan, vagy ha nem tud elmenekülni, minden erejével támadnia kellene, hogy megvédje magát.

Mégsem mozdult. Várt.

Hallotta a távolból, ahogy Zsuzska sokkosan sír, inkább üvölt, ahogy a torkán kifér.

– Menjetek már el! – suttogta maga elé.

Aztán furcsállta, hogy nem történt semmi. A támadója nem szúrt.

Kinyitotta a szemét. Óvatosan oldalra nézett, és felismerte maga mellett a padon látott drogost, aki mint egy védelmező, dühösen szembefordult a késsel hadonászó társával. Ujját a szájára téve suttogott:

– Csend, néma csend! Ne akard bántani. Látod, nem fél tőled. Miért is félne? Hisz ő halhatatlan. Nem tudsz ártani neki. Hadd menjen, engedd útjára. Nem látod? Nézd meg a gyönyörű arcát! Látod már, barátom? Ő egy angyal. Értitek már? – fordult a másikhoz is. – Angyal! Láttam már ezelőtt… ő az én angyalom. Menj… elengedlek, menj csak!

Gyengéden Sára felé nyúlt, hogy felsegítse a földről.

– Menj, vidd a kölyköket is, ha értük jöttél!

A másik kettő megrökönyödve állt, tehetetlen vigyor ült ki az arcukra. Belső világukba szerencsére sikeresen bekúszott az előtte elfogyasztott drogtól a vizionált kép, amely elszakadt a valóságtól, és már egy tudat alatti világban élt tovább.

Sára megértette, hogy megmenekült.

– Köszönöm – suttogta a sebhelyesnek, majd reszkető lábakkal elindult Anna felé.

Sietősen haladtak vissza az ösvényen. Anna közben hívta a barátait. Sára átvette a szipogó Zsuzskát; a kislány átölelte a nyakát. A két puha kéz, mint egy abroncs, úgy szorította körbe. A könnyes, ijedt arcocska a vállán pihent.

– Sss – nyugtatta Sára. – Már nincs semmi baj, nyugodj meg!

Közben azonban érezte, hogy az ő teste is ugyanúgy remeg az átélt traumától.

– Nincs semmi baj – nyugtatta önmagát is, majd Annához fordult. – Mi ez?

Anna értetlenül nézett rá.

– Nem vetted észre? A viharos szél megszűnt. Szinte áll a levegő körülöttünk.

A sötétben újra hangokat és lépéseket hallottak. Megálltak, mozdulatlanul figyelték a zaj felől érkező neszeket. Zseblámpák fényei köröztek az ösvényen. Megkönnyebbülve ismerték fel, hogy rendőrök sietnek feléjük.

– Na, végre megvannak! – szólt az egyik rendőr, amikor rájuk irányította a lámpa fényét. – Bátor hölgyek maguk, az biztos! Hallottuk a segélykiáltást. Jól vannak?

Sára mélyet sóhajtott.

– Talán mégsem vagyunk annyira bátrak. Az a lényeg, hogy a két kislány előkerült.

A rezzenéstelen levegő megmozdult, és egy szellő végigsimította az arcát. Csak egy fuvallat volt, aztán újra semmi. Abban a pillanatban mégis érezte, hogy a lelke könnyűvé vált, és megszűnt a belső remegése.

– Jól van, menjünk haza! – mosolygott Annára. – Örülök, hogy mellettem maradtál. Tudod, nélküled…

– Ne hálálkodj! Az angyaloknak segíteni kell! – nevetett fel Anna megkönnyebbülten.

Angyalok miért mentek el ?

Esteledett, a szürke színek egyre mélyültek és sötétedtek körülöttük. Az ösvény végénél megtorpantak egy pad előtt. A padon egy furcsa alak ült, két karját maga előtt lóbálva. Öklendezett. Erős vizeletszag terjengett körülötte a levegőben. Kivörösödött szemeivel bárgyú tekintettel nézett a két nőre. Arcát begyulladt hegek torzították el.

– Angyalok… eljöttetek? – motyogta hitetlenkedve, mintha látomás jelent volna meg előtte.

Sietve otthagyták. Ahogy távolodtak, hallották, hogy a padon ülő férfi utánuk kiabál.

– Maradjatok, angyalkáim! Ne hagyjatok magamra! Angyalok, miért mentek el? Hahó!

Ekkor megszólalt Sára telefonja. Zsolt hívta.

– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

– Mindegy. Kezdd a rosszal.

– Látták a gyerekeket félórája a park északi része felé menni. Ti pont a másik oldalon vagytok. Ez a rossz hír. Mi is indulunk oda hozzátok – ez a jó.

Visszafordultak, és rohanni kezdtek a megadott irányba. Közben észrevették, hogy a drogos eltűnt a padról.

Sára arra gondolt, hogy ha a megérzései helyesek, hamarosan megtalálják a gyerekeket. Akkor talán nem esett nagyobb bajuk, és nem fagynak át a hideg éjszakában. A remény azonban hamar szertefoszlott, amikor egy hirtelen szélroham megbillentette őket.

Minden figyelmeztetés nélkül érkezett. Körülöttük nyikorgott és tompán morajlott az erdő. A bokrok ágai a földre hajoltak, súrolták a hidegtől dermedt aljnövényzetet, mintha valamit keresnének benne. A szél percek alatt lehűtötte a levegőt. Hiába futottak, a hideg átjárta a testüket.

Úgy érezték, a gyors tempó lassan minden erejüket felemészti. Időnként megálltak, hogy levegőt vegyenek és figyeljenek a neszekre. Egyre jobban féltek attól, hogy hiába rohanták át az egész területet, mégsem bukkannak a gyerekek nyomára.

Sára kétségbeesetten nézett Annára.

– Már teljesen besötétedett… hogy találjuk meg őket így? Anna, mi lesz velük itt éjszaka?

– Megérdemelnék, hogy jól elfenekelje őket valaki – mondta feszülten Anna. – Igazad van, ha nem találjuk meg őket, reggelre kihűlnek.

Sára hirtelen felemelte a kezét.

– Figyelj… valamit hallok!

Oldalról érkeztek a hangok, a bokrokon túlról.

– Talán kutyakölykök… Olyan, mintha vinnyogás lenne…

A hang egyszer csak elcsendesedett. Elindultak a zaj irányába, letértek az ösvényről. Ahogy közeledtek, furcsa, értelmetlen szófoszlányok jutottak el hozzájuk.

– …kismadarak… már nem repültök többé…

Egy tisztás szélén három alakot pillantottak meg, görnyedve figyeltek valamit. Az egyik hirtelen kiegyenesedett, az ég felé bámult, és széttárta a karjait. A szél csapkodta és lebegtette hosszú kabátját.

Sára ekkor meglátott egy kis szürke kupacot a padon.

– Mi lehet ott? – súgta Annának.

A kupac megmozdult, és halk, kétségbeesett nyüszítés hallatszott felőle. Egy pillanat alatt felismerték: a padon összebújva, reszketve sírt a két kislány.

Sára nem gondolkodott. Anna hiába nyúlt utána, hogy visszatartsa, ő elhárította a figyelmeztető mozdulatot, és futni kezdett.

Tükröt tart elé ez a lezüllött társadalom

Sára visszaült az autóba, Anna vele tartott, mert szerinte nem volt tanácsos egyedül nézelődni a parkban – pláne egy ilyen kétes hírű helyen, ahová indultak.

Bekapcsolta az autórádiót, megkereste a város frekvenciáját. Remélte, hogy ha érkezik valamilyen hír, hamar bemondják.

Amikor odaértek a park elé, már délután hat óra volt. A felhők egyre szürkébbre vonták az eget, és az évszakhoz képest is erősen lehűlt a levegő.

– Szerintem menjünk együtt először, aztán eldöntjük, hogyan tovább.

– Jobb lenne, ha nem válnánk el. Hallottad, hogy ez egy drogos találkahely! – mondta határozottan Anna.

Sára szót fogadott. Csak annyira távolodtak el egymástól, hogy minden ösvényre és sétaútra külön-külön rálássanak. Jó ideig nem láttak semmi különöset.

A magas tölgy- és fűzfák között sűrű bokrok húzódtak meg, körülöttük mindenütt szemét hevert. Cigisdobozok, összegyűrt sörösdobozok feküdtek szanaszét a fűben. Sára végignézett a szétdobált hulladékon, és lassan összeállt benne a park éjszakai élete. A levelek közt lapuló, gusztustalan óvszerek mellett eldobott, földbe taposott injekciós tűket is meglátott.

– Remélem, nem válik valóra az álmom… – próbálta nyugtatni magát.

Versenyt futottak az idővel, amely szokatlanul felgyorsult, elvéve tőlük azt a kevés reményt is, hogy sötétedés előtt megtalálják a gyerekeket. Az időjárás egyre barátságtalanabbá vált. Az eső még nem esett, de a szürke, telt hasú felhők már belógtak a park fái közé.

Néha összerezzentek a távolból hallatszó, bandába verődött suhancok hangoskodásától. Később már velük szemben jöttek az ösvényen; a kavicsos út csikorgott a cipőjük alatt. Amikor elhaladtak egymás mellett, a fiatalok vigyorogva méregették őket. Nem értették, mit keres két jól öltözött nő az ő terepükön.

Az egyik fiú, akinek oldalt kékre festett hajtincs díszelgett a hajában, szemtelenül az arcukba röhögött.

– Eltévedtetek? Mit kerestek itt? Szippantani jöttetek, vagy csak szociálisak vagytok?

Sára maga is meglepődött, hogy szóba áll velük. Határozott mozdulattal a táskájába nyúlt, és megmutatta a két kislány fényképét.

– Őket keressük. Ha láttátok vagy látjátok őket, kérlek, segítsetek!

A többiek is visszafordultak, megnézték a képeket.

– Nem oké, ha ide császkáltak el – mondta már szelídebb hangon a csíkos hajú fiú. – Vannak itt kemény drogosok. Ha kiüti őket az anyag, nem lehet tudni, mire képesek.

– Jobb, ha ti is eltűntök innen! Messziről látszik, hogy nem idevalók vagytok – vágott közbe egy rasztahajú lány, miközben nagyokat szipogott, mintha meg lenne fázva.

– Nem akarunk benneteket zavarni. De meg kell találnunk a két gyereket, nem mehetünk el addig. Remélem, megértitek.

– Nekem mindegy, a ti bajotok! – vont vállat a lány, és a többiek után indult.

Sára észrevette Anna bizonytalanságát.

– Ha akarod, elmehetsz. Nem muszáj velem maradnod – mondta, és megfogta a karját.

Anna meredten nézett maga elé, széttárta a karját, majd hirtelen Sára felé fordult.

– Tudod, most azon gondolkodtam… ha én félek, mennyire félhet ez a két szerencsétlen gyerek? Iszonyú, mennyire lepusztult ez a világ! Eltűntek a gátlások. Nem járhatsz éjszaka a szabad ég alatt úgy, hogy ne érezd: veszély leselkedik rád. Nézd ezt a parkot – tele mocsokkal. Micsoda törzshely lett az elkorcsosult embereknek! Nem egy kóbor kutyától kell félnünk, hanem az emberektől, akiket az anyag állattá változtatott. Ölni képesek pár forintért vagy a hallucinációik miatt. Ha belegondolok, kiver a hideg veríték, hogy nekem is lesz gyerekem, és akár ide juthat közéjük. Mondhatom majd neki éjjel-nappal, hogy szép az élet, ő mégis mást fog látni, mert tükröt tart elé ez a lezüllött társadalom. Nincsenek gátak, célok, ideálok. Jövőtlen élet vár rájuk. Menjünk innen! Szerintem tévedsz, nincsenek itt a gyerekek!

– Állj le, Anna, nyugodj meg! Elmehetsz nyugodtan, én maradok. Érzem, hogy itt vannak valahol. Ne keseredj el, minden rendben lesz a gyerekeddel. Ne fess ilyen pesszimista képet a jövőről! A változás törvényszerűen el fog jönni, kudarcra van ítélve ez a gátlástalan világ – csak idő kérdése. Zsolt is erről beszélt egyik este, emlékezz vissza. Azóta engem is egyre jobban foglalkoztat a jövő kérdése. Igazat adtam neki: új világrendszer alakul, szinte napról napra változásokat érzékelünk. A világunk képlékennyé vált, nincs biztos pont, ami másnapra ugyanaz maradna. Figyelj, és meglátod a jeleket te is.

– Milyen jeleket, Sára? – nevetett fel gúnyosan Anna. – Tudod mit? Az én életemben nem fog eljönni az új világ. Beszélhet Zsolt reggeltől estig, ez csak önámítás. Olyan rossz irányba megyünk, hogy ha lesz is változás, az csak egy hatalmas kataklizmával jöhet el. De azt kevesen élik túl. Én sem… és a meg nem született gyermekem sem. És nem vagyok pesszimista, csak nem élek álomvilágban.

Egy pillanatra elhallgatott, majd csendesebben hozzátette:

– Maradok. Ne félj… nem hagylak magadra.

A végén hinni fogunk az álmaidnak

Sára közben úton volt az otthon felé. Csak az járt a fejében, hogy a gyerekek bajban vannak, és újra meg újra felidéződött benne az álom, amely most egyre erősebben tört elő a gondolatai közül.

– Valami összeköti az álmot a valósággal… talán a tisztás! – mormolta maga elé. Folyton a kivilágított tisztásra gondolt, amelyen álmában a két gyerekkel együtt kellett átkelnie.

Lehúzódott az út szélére, és felhívta Zsoltot.

– Megőrülök! Mondd meg, mit csináljak! – kezdett bele zaklatottan. Összefüggéstelenül beszélt: egyszer az álomról, aztán a két szökésben lévő gyerekről, és arról, hogy valami miatt nagyon rossz előérzete van.

– Várj, szólok a többieknek. Várj meg bennünket a gyermekotthon előtt… és vegyél mély levegőt! Az idegesség semmivel nem visz előre. Gondolkodj addig. Nézz körül, merre mehettek. Gondolkodj úgy, mintha gyerek lennél! Ha te indulnál el csavarogni, merre mennél? Fél óra, és ott vagyunk. Nyugi!

Zsolt szavaitól kissé megnyugodott, majd újra elindult a megadott cím felé.

A nagy, szürkére festett kétszárnyas faajtó mellett meglátta a táblát: Gyermekvédelmi Központ Befogadó Otthona. Csengetett. Az ajtó hirtelen feltárult, a kilépő kék köpenyes asszony csalódottan nézett rá – nem őt várták.

– Sós Tibornét keresem. A gyámhivatalban adták meg a nevét és a címet, hogy idejöjjek.

Az asszony beengedte, és intett, hogy üljön le a társalgóban. Amíg várta a vezetőt, alaposan körbenézett.

– Tisztaság és rend… semmi fölösleges, ami zavaró lenne – állapította meg magában. – Ugyanolyan prűd minden, mint a hivatalban, ahonnan idejöttem.

– Üdvözlöm. Ön Závori Sára? Hívott az ügyintéző nemrég, hogy ide jön.

Egy alacsony, zömök testalkatú asszony lépett be, mosolyogva nyújtotta felé a kezét.

– Azt is mondták, hogy szívén viseli a két kislány sorsát. Miben segíthetek?

– Szeretném megtudni, van-e valami hír róluk. Hogyan folyik a keresésük?

– A rendőrség mindenütt keresi őket, és a polgárőrök is bekapcsolódtak. Az interneten közzétettük a fényképüket és a felhívást, a helyi televízió és rádió óránként közli a személyleírásukat. Többet jelenleg sajnos nem tudunk tenni.

– Jön egy-két barátom. Szívesen segítenénk, ha lehet.

– Rendben van, minden segítség elkel. Hűvös az idő, jó lenne még sötétedés előtt a nyomukra akadni.

Sára kiment a parkolóba. Remélte, hogy a barátai már megérkeztek. Messziről látta, hogy ott vannak; ácsorogtak és nézelődtek, valószínűleg éppen őt keresték.

– Legalább szóltál volna, hogy bemész melegedni! – viccelt Zalán. – Na, mi újság, kislány? Megint kísértetek miatt jöttünk össze? Elrabolták a gyerekeket a fránya szellemek, vagy újabb feladvány a túlvilágról?

– Gondolom, segíteni jöttetek, nem gúnyolódni. Ha igen, nagyon hálás vagyok érte.

– Fejezd be, doki, ez most nem vicces – szólt rá Zalánra Zsolt. – Két gyerek világgá ment ebben a hidegben. Ismerjük a sztorit, ezek a piromániás gyerekei. Ők aztán tényleg nem tehetnek arról, hogy ilyen szerencsétlen családi háttérrel áldotta meg őket az Isten. Na, dugjuk össze az okos fejünket. Merre indultak a gyerkőcök?

– A park felé… ennyit tudnak. Nem tudjátok véletlenül, hogy van-e erre egy nagyobb park, amit erdős liget vesz körül?

– Van egy ilyen, az Orom-park. De innen legalább két kilométer. Nem jó hely, drogostanya – válaszolta Zsolt, majd elgondolkodva ránézett. – Az álmodra gondolsz? A végén még hinni fogunk az álmaidban.

– Igen. És ha bejön az álmom, akkor nagyon nagy veszélyben vannak a lányok. Én odamegyek autóval. Ott keresem őket.

– Mi meg akkor másfelé indulunk. Figyelj, nem kéne tudnunk, kiket keresünk? – gombolta össze fázósan a kabátját Zsolt.

Sára idegesen elővette a fényképeket.

– Ők azok. Egy hatéves és egy négyéves kislány: Sági Mónika és Sági Zsuzsanna.

Kézről kézre járt a két fotó. Alaposan megnézték, majd visszaadták neki.

– Helyes gyerekek – mondta halkan Róza, aki a barátjával érkezett, egy magas, fekete hajú férfival.

Sára intett, hogy várjanak egy kicsit, majd visszament az otthonba. Pár perc múlva már jött is vissza, kezében a fényképek másolataival.

– Ha mutatjuk őket, könnyebben emlékeznek rájuk az emberek.

– Helyes. Induljunk, mert nemsokára este lesz! – sürgette Anna a többieket.

– Jól van, mindenki tudja a másik telefonszámát? Ha nem, gyors rögzítést kérek, és induljunk!

Minél hamarabb hűvösek az esték

Az ügyintéző mosolyogva rábólintott. Sára kiment a folyosóra. Emlékezett, hogy az egyik beugróban bőrüléses foteleket és asztalokat látott. Szerencséje volt, le tudott ülni.

Szétnyitotta a nyomtatványt, és a papírok tetejére tette a két fényképet. Azon a napon készültek, amikor bevitték a két kislányt az átmeneti otthonba. Külön-külön vette kézbe a képeket. Látta, hogy a két szőke kislány pillantása tele volt félelemmel, amikor a fotók készültek róluk.

Meglepődött, mert hirtelen rátört a felismerés: már látta őket. De hol? Hiszen eddig még azt sem tudta, milyen gyerekekről van szó, hány évesek, fiúk vagy lányok, akiket állítólag fel kell nevelnie. Még jó, hogy az ügyintéző elfelejtett rákérdezni.

– Az álmom… ott is két kislány volt velem. Ugyanilyenek, mint ez a kettő. Álmomban nagy veszélyben voltak, nemcsak ők, én is. Milyen helyes kislányok… és milyen szerencsétlen életük lett! – sóhajtott fel, miközben forgatta a kezében a fotókat. – És most hova indultatok, lányok? Túl kicsik vagytok még, hogy egyedül fedezzétek fel a világot.

Hirtelen összehajtotta a nyomtatványt, a képekkel együtt a táskájába csúsztatta, majd felállt és elhagyta az épületet.

Még el sem ért az utcán parkoló autóig, amikor visszahívta a gyámi ügyintézőt.

– Bocsánat, hogy nem adtam be a nyomtatványt. Nem gondoltam meg magam, de mielőbb döntenem kell, és ehhez meg kell ismernem a két kislányt.

– Még nincs hír róluk, sajnos. A Bartók Béla 101-be menjen, ott van a befogadó otthon. Beszéljen Sós Tibornéval, ő a vezető. Vele tarthatja a kapcsolatot. Odaszólok neki. Remélem, még ma meglesz a két világjáró. Nagyon aggódunk értük!

Amikor az ötvenes éveiben járó ügyintéző letette a telefont, maga sem értette, miért adott ekkora bizalmat – és egyben felhatalmazást – Sárának. Az ő szent feladata mindenekfelett a gyermek javát szolgálni. Most nem a jogi utat követte, tudta jól, és mégis úgy érezte, helyesen cselekedett.

Átérezte Sára felelősségtudatát, amely szerinte az anyának tett fogadalomból származhatott. Azon sem lepődött meg, hogy Sára nem írta meg a kérelmet. A hirtelen elhatározások soha nem vezetnek eredményre. Ez nem egy bemutatóra szóló színházjegy – jobb esetben egy életre, rosszabb esetben is több évre szóló elkötelezettség. Bizony, idő kell a jó döntéshez.

Sára szimpatikus lett számára. Felállt az íróasztalától, és felhívta az otthon vezetőjét. Jólesett az egész délelőtti ücsörgés után egy kicsit sétálgatni az irodában.

– Marika, odamegy hozzád egy fiatal nő. A neve… várj, felírtam… Závori Sára – mondta, majd elmesélte a találkozását. – Úgy gondolom, segíteni kellene a hölgynek, hogy megismerje a két gyereket. Sokat jelentene abban, hogy eldöntse, mit vállal el az érdekükben. Ha szerencsénk lesz, a két kislány olyan emberhez kerülhetne, akinek valódi elkötelezettsége van irántuk, nem egy vadidegenhez. Ismerte a szüleiket, sőt – ahogy nemrég elmondta –, a lányok édesanyjának a halálos ágyánál tett fogadalmat, hogy figyelemmel kíséri a fejlődésüket.

– Rendben van. Beszéltem a pszichológussal, pont ma lett volna foglalkozása a két kicsivel. Ha előkerülnek, valahogy meg kell beszélni velük azt a tragédiát is, ami érte őket.

– Ahhoz először meg kell találni őket!

Az ügyintéző elbúcsúzott a vezetőtől, majd kikapcsolta a mobilját. Az ablakhoz lépett, és elgondolkodva nézte az utca forgatagát. A fák tetején sárguló leveleket egy-egy hirtelen fuvallat könnyedén letépett az ágakról, és hátára kapva átrepítette őket az utca túloldalára.

– Minél hamarabb… míg nem lesz valami baj velük. Hűvösek az esték.

Van egy kis gond

Sára, amikor felért Pestre, egyenesen a szervizbe ment átvenni az autót.

– Jól van, öreglány, ügyesen hazahoztál! – ütögette meg a motorháztetőt, ahogy régen az apja tette egy-egy hosszú út után.

Az anyja boldogan újságolta, hogy csak szétadta a hírét: eladja a lakást, és máris van rá vevő. Sára, miközben hallgatta, a zsúfolt kis ebédlőt nézte. Arra gondolt, biztosan hiányozni fog neki ez a hely, ahol felnőtt, bármennyire is utálta mindig a panel összezártságát. Mégiscsak ennek a lakásnak a falai között nőtt fel.

Aztán eszébe jutott Róza telefonja:

„Ja, nem megyek veled, tudod, a barátom is szabadnapos, ezért ma inkább vele leszek. De ugye nincs harag?”

Nem lett felhőtlenül boldog, hiszen így nem volt senki, akivel meg tudta volna beszélni a dolgait. Az anyjával még nem akart erről beszélni. Ki tudja, mit gondolna róla, ha elmesélné az egész hihetetlen históriát, amibe belekeveredett. Nem akarta feleslegesen elrémiszteni sem.

Miután megreggelizett, egy puszit nyomott az anyja arcára, és már búcsúzott is.

– Sietek, ne haragudj, de hétvégén újra jövök! – mondta bocsánatkérően. – Vigyázz magadra addig is! Tudod, nagyon örülök az öreg verdának. Nem leszek már időhöz kötve. Csak egy szavadba kerül, és jövök, ha szükséged lesz rám – azonnal, még éjszaka is!

Megkönnyebbült, amikor kiért a városi forgalomból. Elfáradt a koncentrálástól. Görcsösen figyelte az utat, szinte szuggerálta a mellette elsuhanó autókat. Utólag megállapította, hogy nagyon bátor volt, amikor minden előzetes gyakorlás nélkül autóba ült.

Nem hazament. Úgy döntött, felkeresi a gyámhivatalt.

Lekanyarodott a központi épület parkolójába. Az első emeletre kellett felmennie. A folyosón legalább tízen várakoztak a gyámhivatal ajtaja előtt. Sorszámot húzott, majd a monitort figyelte. Érezte, hogy lámpalázas lett; azt is elfelejtette, amit előzőleg kigondolt, mit fog mondani, ha végre bejut.

Az iroda, ahová belépett, teljesen hétköznapi berendezésű volt. Semmi extra, semmi hivalkodó. A nagy barna íróasztal mögött egy középkorú nő ült.

– Foglaljon helyet! Miben segíthetek? – kérdezte, miközben az olvasószemüvegét feltolta a feje búbjára. Az aranykeret koronaként csillant meg barna hajában.

Sára az ügyintéző mögötti polcon felhalmozott aktahegyekre nézett, majd bizonytalanul beszélni kezdett.

– Szeretnék egy kérdésben tanácsot és egyben segítséget kérni.

Nagyon ügyelt arra, hogy történetéből kihagyja a hihetetlen részeket. Csak a család tragikus helyzetéről beszélt, a két gyerekről, és arról, hogy a halálos ágyán az anya őt kérte meg: kísérje figyelemmel a gyermekei sorsát.

– Ön közeli ismerőse a családnak? – érdeklődött a hölgy.

– Természetesen, igen – mondta ki a fél igazságot Sára.

– Mire gondolt? Mégis hogyan képzelte a felügyeletet?

– Addig, amíg az apa börtönben van, szeretném figyelemmel kísérni az életüket.

– Ez így nagyon szép, de kivitelezhetetlen. Ha az apa ezekre a cselekedetekre fogható volt, beszámíthatatlan jellemű. A gyerekekre nézve hosszú távon sem biztonságos. Az lesz a legjobb, ha idővel örökbe fogadják őket.

– Nem érti, pont ezt nem akarom! – emelte fel a hangját Sára. – Kérem, gondolja át. Nem igaz, hogy nem tudnak segíteni.

Az ügyintéző visszacsúsztatta az olvasószemüvegét az orrára, majd kérte, mondja meg a szülők és a gyerekek nevét.

– A szülőkét tudom… – akadt el hirtelen Sára hangja.

– De jó ismerősük, azt mondta – nézett rá kétkedve a nő.

– Igen, ez így van… a szülőknek. A gyerekeket még nem ismerem.

Az ügyintéző átment a másik helyiségbe telefonálni. Amikor visszatért, egy nyomtatványt nyújtott át.

– Ezt töltse ki. Amit elmondott a családról, rendben van. Sajnos van egy kis gond a gyerekekkel. Reggel kiszöktek az otthonból. Keresik őket. Átkértem az adataikat és a fényképeket. Tessék, itt vannak! A nyomtatványon tüntesse fel az összes kért adatot és elérhetőséget. Ha előkerülnek a lurkók, megismerkedhet velük. De a látogatásoknak feltételei vannak. Környezettanulmányt és pszichológiai tesztet készítünk önnel. Ha minden rendben, nincs akadálya a segítségének, de csak hivatalos keretek között lehetséges. Kérem, gondolkodjon el a befogadásukon – az lenne a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb.

Sára megköszönte, majd megemlítette, hogy nem vinné haza a nyomtatványt. Kint, a folyosón kitölti, és azonnal beadja, ha lehetséges.

Félelem

Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé. Fent az égen fekete, rongyos szélű felhők között bujkált a telihold: néha nappali világosságot küldött rájuk, máskor vak sötétségbe taszította a tájat.

A park szinte varázsütésre megelevenedett körülöttük, és a két gyerek számára egyre kísértetiesebbé vált. Felerősödött minden nesz, minden apró mozgás zaja. A félelem beköltözött a lelkükbe, szívük vadul kalapált a mellkasukban, mintha szűknek találná a benti világot, és szabadságra vágyna.

– Mi volt az? – súgta reszketve Zsuzska, amikor a közelükben megzörrent az avar, mintha valaki lépkedne rajta.

– Nem tudom… talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk – suttogta vissza Mónika. – Nézd, ott a kis tisztáson van egy pad. Jól összebújunk, és senki sem veszi észre, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.

– Jól van – egyezett bele Zsuzska.

A pad fölé bokrok hajoltak, elrejtették a hidegtől és félelemtől összefonódó, reszkető két kislányt. A hangok azonban ott is megtalálták őket. A fák és bokrok mintha egymással beszélgettek volna. A hűvös szél nyikorgatta az ágakat, azok ijedten hullajtották sárguló leveleiket, hadd sodródjanak a bokrok közé. A levelek surrogása és zizegése állandó háttérzajjá vált.

Az ágak között tanyázó madarak méltatlankodtak az erősebb fuvallatok miatt, néha felrikoltott egy-egy éjszakai madár. Az avarban sündisznók indultak portyára, apró lábuk alatt sercegett a száraz levélréteg.

Hirtelen holdfény árasztotta el a tisztást, de ez még ijesztőbb volt, mint a sötétség. Valami kitakarta a telihold ragyogását: egy hatalmas árny suhant át felettük, majd alábukott. A lányok iszonyodva sírtak fel — pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le zsákmányára.

Szorosan átölelték egymást. Reszkettek a félelemtől, hangosan sírni sem mertek, csak némán folyt a könny az arcukon. A szél egyre erősödött, táncba hívta a liget fáit és bokrait. Először a vékony ágú bokrok ringtak az ütemére, egyre gyorsuló ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrezegtették lombos szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények, akik tétován figyelik a táncparkettet, mielőtt felkérnének valakit egy lassú keringőre — végül azonban ők is meghajoltak egy erős fuvallat előtt.

A két kislányt a félelem teljesen megbénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.

Szinte boldogság öntötte el őket, amikor felismerték, hogy emberek közelednek. Könnyelműen megfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak és nem beszélnek.

A sötét alakok hamar észrevették, hogy mozog valami a padon, és kíváncsian feléjük indultak. Amikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek ül ott, az egyik hangosan felnevetett.

– Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni!

– Tévedsz, aranyapám. Dől értük a lóvé zsákszámra. Értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az áru! – válaszolta izgatottan a másik.

Mónika azonnal megértette, hogy a gonosz arcú emberek nem a megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelezve, hogy nagy baj van, majd hirtelen mozdulattal felrántotta, és futásnak akart eredni.

Erős kezek kapták el őket, és visszanyomták a padra.

– Hová ilyen sebesen, galambocskáim? Felejtsétek el, hogy tudtok repülni. Jobb, ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! – szólt rájuk erélyesen a magasabb férfi, akinek arcát a szemébe húzott kapucni eltakarta. Amikor közel hajolt hozzájuk, megérezték kellemetlen, bűzös leheletét.

A másik közben telefonált.

– Jó az áru, ne bosszants! Mikor csaptalak én be? – győzködött valakit halk, ideges hangon.

Ne félj

Zsuzska nagyon elfáradt. Az is aggasztotta, hogy talán soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. Mégsem mert sírni; nem akarta idegesíteni a nővérét. Már nem bízott benne annyira, mint amikor elindultak. Csak akkor tört ki belőle a sírás, amikor kiértek a házak közül, és egy sűrű, fás részhez jutottak.

– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak – világosította fel Mónika, nyugalmat erőltetve magára. Pedig már korántsem volt biztos a dolgában.

– Éhes vagyok, és elfáradtam! – szipogta Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!

– Nézd, ott a fák között vannak padok. Menjünk beljebb, pihenjünk egy kicsit.

Leültek egy padra, és jó darabig csak csendben üldögéltek. Aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.

Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amelyben laktak, ezer közül is felismerné. Elég lesz felnéznie a második emeleti erkélyre, ahol mindig ott üldögélt egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, amikor óvodába mentek vagy onnan jöttek. Majd felkiabál neki, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy a bácsi nagyon megörül majd, hiszen olyan régen nem látta őket.

Mónika és a kis Zsuzska a park szélén álló padon ültek, és szorongva figyelték, ahogy az alkony sötét leplet borít föléjük. A sötétség lassan leereszkedett, és végigkúszott a bokrok alján. Mónika már jó ideje félt, és tisztában volt vele, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl? Ki tudja, egyáltalán hol vannak most?

Összeszorított fogakkal próbálta azt mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Nem akarta, hogy Zsuzska észrevegye: ő is fázik, ő is éhes, és ijesztőnek találja ezt a helyet. Arra gondolt, gyorsan tovább kell menniük, ki kell jutniuk a fák közül, mielőtt teljesen besötétedik.

Zsuzska hozzábújva vacogott. Már nem sírt, inkább úgy tűnt, beletörődött mindenbe. Még mindig bízott a nővérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor és okos volt — hiszen a befogadóban Zitától is megvédte. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, amikor meghallotta a nővére hangját.

– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!

Egymásba kapaszkodva indultak tovább a park kitaposott ösvényén, majd legnagyobb örömükre egy aszfaltozott úthoz értek.

– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra? Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.

– És ha kivezet, hová vezet? – kérdezte Zsuzska szipogva.

– Nem tudom. Csak ki innen, az biztos! – felelte Mónika. Nem volt kedve tovább hazudni, és nem is látta értelmét.

Sokat kell még menni hazáig

Nagy felfordulás támadt a befogadó otthonban, amikor felfedezték a két gyerek eltűnését. Még a konyhás nénik is kiszaladtak az útra, de hiába — az utcán már senki nem látta őket. Angéla néni egyetlen pillanat alatt pánikhangulatot teremtett, végeláthatatlan litániába kezdett, majd kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan tudott a két gyerek ilyen könnyen kiosonni közülük. Végül megszületett benne a magyarázat, és a felelősséget Zita és Viki nyakába zúdította.

– Veletek vannak egy szobában, tudnotok kellett volna, mire készülnek!

Zita felháborodása nem ismert határt. Flórinak keserűen öntötte ki a szívét.

– Nézzed mán, Flóri, azt mondják, én vagyok a felelős a két szőkéért! Nem vagyok én az őrzőjük… így is kivagyok tőlük, mióta bekerültek!

Flóri komoly arccal hallgatta, majd Zita döbbenetére nem adott neki igazat.

– Szerintem is felelős vagy.

– Oszt mán mér?

– Mert öregebb vagy náluk. Figyelhettél vóna egy kicsit jobban rájuk.

Az élet teljesen felbolydult a befogadóban. Mindenütt a két gyereket keresték, még a heverők alá is benéztek. A sofőr mérgesen csapta be az autó ajtaját, és többször végighajtott az Otthon előtti útszakaszon, de a kislányokat mintha a föld nyelte volna el. Végül nem maradt más választásuk: telefonáltak a Gyermekvédelmi Központba, ahonnan azonnal értesítették a rendőrséget. Három óra eredménytelen keresés után a médiának is kiadták a két gyerek fényképét.

Mónika és Zsuzska eközben még nem jutottak messzire. Kézen fogva elsétáltak egy kis parkba, ahol megálltak nézni egy hölgyet, aki a palotapincsi kutyájával játszott. A kiskutya önfeledten rohangált az eldobott labda után, és látszott, hogy gazdája és az állat is boldog.

Mónika ekkor elővette a reggelinél a zsebébe gyűrt kiflit, kettétörte, és egy padon ülve megették. Közben ők is jókedvűen figyelték a játékos kiskutyát.

Később a rendőrök kikérdezték a kutyás hölgyet. Elmondta, hogy látta a két gyereket a padon ülni, de nem tudja pontosan, mikor tűntek el — egyszer csak nyomuk veszett, mintha a kámforrá váltak volna.

Hiába öltöztette fel Mónika alaposan a húgát, Zsuzska dideregni kezdett. Mónikának eszébe jutott, hogy amikor az anyukájával boltba jártak, mindig megjegyezte: az üzletekben jó meleg van. Elindultak hát, hátha találnak a közelben egy boltot. De nem látott olyan épületet, ahová emberek jártak volna be vagy ki, így továbbmentek céltalanul.

Zsuzska egyre jobban elfáradt, léptei lelassultak, és többször is kérdőn nézett a nővérére.

– Sokat kell még menni hazáig?

– Nem tudom – felelte Mónika. – Lehet.

– Ha nem tudod, akkor az is lehet, hogy nem jó felé megyünk.

– Ezt a környéket nem ismerem. De a miénkre jól emlékszem. A házra is… meg amerre oviba járunk.

– Kérdezzük meg valakitől, hogy jó felé megyünk-e?

– Nem emlékszem az utca nevére – ismerte be Mónika.

– Én se. Akkor nem tudjuk, hova megyünk. Igaz?

Mónika egy pillanatra elhallgatott, majd makacsul megrázta a fejét.

– Vissza már úgyse megyünk soha.

Ne kérdezz semmit

Egyik reggel Mónika leszaladt az ebédlőbe, amely az Otthon életében egyben társalgóként is szolgált. A kiszolgálópult mögött két gondozónő hangosan trécselt. A sarokban, egy fali polcon bekapcsolva szólt a televízió, éppen a városi híradót sugározta.

Mónika az egyik asztal alá bújt, egy dobókockát keresett, amit előző este nem talált meg. Arra gondolt, talán kiesett a zsebéből vacsora közben. Halkan mozgott, nehogy észrevegyék a konyhán dolgozók.

A tévében egy nagy tűzről beszéltek. Az asztal alól felpillantott a képernyőre — és meglátta az apját. Meredten figyelte, mi történik az adásban. A bemondó a lakástűzről, majd a banknál történt tűzről beszélt, és elmondta, hogy a tüzeket mind az a férfi okozta, akit többször is mutattak a felvételeken. Megjegyezték, hogy remélhetőleg a büntetés kiszabásánál figyelembe veszik majd, hogy a férfit családi dráma érte, és emiatt veszíthette el az önkontrollját. Azt is elmondták, hogy a gyújtogató felesége meghalt, két kisgyermeke pedig állami gondozásba került.

A hír véget ért, utána egy rockzenekar játszott. Mónika mozdulatlanul ült az asztal alatt, és nem fogta fel azonnal, mit hallott.

Lassan végigkúszott az asztalok alatt, és csak az utolsónál egyenesedett fel, oda már nem láttak el a gondozók. Futva indult vissza a szobájukba. A húga már nem aludt, a szája elé húzott takaró mögül pislogott kifelé.

– Kelj fel! – adta ki a parancsot Mónika.

Eldöntötte, hogy nem szól senkinek arról, amit az imént látott a tévében. Az lesz a legjobb, ha maga jár utána az igazságnak. Lehet, hogy csak ijesztgetés volt az egész. Már ki is találta, mit fog tenni, hogy mindent kiderítsen.

Felöltöztette a húgát. Az összes ruhát ráadta, amit a bekerülésük napján kaptak. Zsuzska nem értette, mi ütött a nővérébe, csak álmosan tűrte, ahogy Mónika a pizsamája fölé is ráhúzta a felsőjét.

Úgy mentek le reggelizni, mint máskor. Mónika tudta, hogy reggeli időben érkezik a sofőr az ebédhez vásárolt áruval. Izgatottan figyelte a bejárati ajtót, amely végre kinyílt, és megjelent a nagydarab férfi rekeszekkel a kezében. A konyha felé indult velük.

Mónika megfogta a húga kezét, a füléhez hajolt, és suttogva szólt hozzá, hogy senki ne hallja meg:

– Gyere, de ne kérdezz semmit!

Zsuzska bólintott, és szófogadóan topogott utána. Mónika most is arra számított, hogy a bejárati ajtó egy rövid időre nyitva marad. Amikor odaértek, megijedt, mert a kilincs túl magasan volt a dupla faajtón. Szerencsére pipiskedve elérte, és ki tudta nyitni. Sietve kiléptek rajta.

Az utcán az októberi reggel hidege fogadta őket, de gyermeki ésszel nem törődtek vele. Végigszaladtak az utcán. Zsuzska is teljes erőből futott a nővére mellett, örült, hogy végre kikerültek a házból.

Most biztos hazamegyünk anyuhoz — gondolta, és minden erejét összeszedte, hogy ne maradjon le.

Tetovált szobatárs

Mónikán elhatalmasodott a szorongás. Egyre biztosabban szembesült azzal a ténnyel, hogy ezentúl neki kell megvédenie a kishúgát.

Mióta megszületett, sokszor féltékeny volt rá, mert a szüleik mindig őt ajnározták. Néha éppen ezért bántotta: megcsípte, vagy alaposan megráncigálta. Olyankor az sem érdekelte, hogy Zsuzska ordított és kétségbeesetten mutogatott felé. A büntetések persze soha nem maradtak el.

Az anyja folyton magyarázta, hogy szeretnie kell a testvérét, mert ő az Isten ajándéka — persze vele együtt. Ezt azonban Mónika végképp nem értette: akkor miért szeretik jobban Zsuzskát?

De most már minden más. Majd meg fog lepődni az anyja, ha megtudja, hogy mégis szereti a testvérét. Vigyázni fog rá végig, amíg nem jönnek értük.

Zita négyszemközt is folytatta a szekálást. Nagy hangon dirigált és elmélkedett, mintha élvezné hallgatni a saját hangját. Ha éppen nem őket ugráltatta, akkor a téma mindig a befogadó volt — főleg az, milyen rossz a kaja. Aztán átváltott másra, mert sok mindennel nem értett egyet, például azzal sem, miért csak közös városnézés lehet délutánonként.

– Úgy sétáltatnak bennünket, mint a dedósokat! – húzgálta a száját, valahányszor szóba került a délutáni program. – Egyszer, ha kikerülök innen, az lesz a nagy nap. Az lesz a szabadság! Nekem ne dirigáljanak reggeltől estig, mert azt nagyon rühellem!

Egy nap megérkezett hozzájuk Viki, egy magas, vörösre festett hajú lány. Ettől a perctől Zita leszállt róluk, minden figyelme a tizenhét éves lány felé fordult. Mónika is szájtátva nézte az új szobatársat.

Viki feltűnő jelenségként robbant be közéjük. Karika volt az orrában, a szemöldökében két piercing csillogott, a felső karján színes tetoválás rikított. Amikor lehajolt, a szürke tanga fölött egy másik tetoválás is kivillant — betűkből álló felirat. Hatalmas hisztivel indított, mert a gondozók érkezéskor elvették mindenét.

– A rohadtak lenyúlták a cigimet, a telómat is! – magyarázta Zitának a sérelmeit. – Majd megjárják! Feljelentem őket az ombudsmannál. Nekem is vannak jogaim! Naná, visszakapják még ezerszer tőlem!

Zita és Viki között hamar nagy barátság alakult ki; sűrűn elvonultak együtt vihogni és beszélgetni.

Viki Zsuzskára csak annyit jegyzett meg, hogy „cuki falat”, Mónikával viszont nem állt szóba, csupán hideg tekintettel végigmérte tetőtől talpig.

Az érzés kölcsönös volt. Mónikának sem jött be Viki színes egyénisége — főleg az nem, hogy egyfolytában nyavalygott, mint akinek állandóan tapossák a lábát.

Nem lesz itt baj szöszi

Mónika és a kishúga már a második hetet töltötte az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, amikor az előírások szerint őket is kihelyezik lakásotthonba vagy nevelőszülőhöz.

Aránylag csendes volt a ház, amikor bekerültek. Megszeppenve ültek az otthonvezető irodájában, fel sem tudták fogni, mi történik velük. Az otthonvezető többször rájuk mosolygott, miközben a papírjaikat rendezte a gyámügyessel — azzal a vörösre festett hajú nővel, aki kiráncigálta őket a lakásukból.

Amikor végeztek az adminisztrációval, a nő rájuk nézett, felállt, és odament hozzájuk.

– Jó helyen vagytok most már. Viselkedjetek okosan, legyetek jók, akkor minden rendben lesz, kedveskéim.

Mónika elkapta a fejét a felé nyúló kéz elől. Fellobbant a gyűlölet a szemében.

Amikor a gyámügyes elment, az otthonvezető odaült melléjük.

– Hívhattok Marika néninek. Bármilyen gondotok lesz, csak üzenjetek, én mindig itt vagyok.

Telefonált. Pár perc múlva egy ősz hajú, idősebb gondozónő jelent meg az ajtóban.

– A két kislányt Zita mellé helyezd el. Legalább nem lesz egyedül az a lány.

Az asszony megfogta a kezüket, és felkísérte őket az emeletre. Útközben elmondta, hogy Böbe néninek hívják. Benyitott egy szobába, ahol egy roma lány heverészett az egyik ágyon.

– Itt alszotok, kedveskéim! – mutatott az ágyaikra. – Te meg húzd meg magad, Zita! Ha egy ujjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett rá szigorúan.

– Miket beszél má’, báncsa a rosseb őket! Haggyon má’, maga! – kiáltott vissza felháborodva a lány.

Az asszony letette a ruháikat a heverőkre.

– Öltözzetek át. Ez itt a nappali ruha, itt van a hálóruhátok. Papucs… neked is! – adta át a felszerelést. – Most egyelőre ennyi. Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a lányhoz –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!

– Ha maga mongya – vont vállat Zita, és már ült is a heverő szélén, méregetve a két jövevényt.

Mónika és Zsuzska egymásba kapaszkodva ültek a kijelölt ágyon, és ők is Zitát figyelték.

– Mi a nevetek?

– Sági Mónika. A húgom meg kispo… vagyis Sági Zsuzsika.

– Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?

Mónika értetlenül nézett rá.

– Miért?

– Azt én honnan tudjam? Mindenkit elkapnak. Engem is.

– Miértünk eljöttek – mondta halkan Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.

– Azt mondták?

– Téged miért kaptak el? – kérdezte kíváncsian.

– Hát loptam.

– Miért?

– Hagyd már abba azt a sok miértet! Mint egy dedós, úgy kérdezgetsz. Hát mert éhes vótam, azért. Má’ meg mér bőg a húgod? – csattant fel Zita.

– Fél – mondta Mónika, és oltalmazón átölelte Zsuzskát.

Megszólalt a csengő. Zita felugrott, és az ajtó felé indult.

– Ebéd! Süketek vagytok? – szólt vissza a válla fölött.

Zsuzska szipogott, esdeklőn nézett a nővérére.

– Elment… Mikor jön anya? – súgta.

– Nem tudom. Egy darabig itt leszünk. Vigyázok rád. Mindig legyél velem, érted? – megfogta a húga kezét, és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.

Az ebédlőben már mindenki lent volt. Mónika látta, hogy náluk jóval idősebb gyerekek ülnek az asztaloknál. A kopott viaszos terítők alatt recsegtek az asztalok. Bal oldalon nyílt a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával. Még néhány gyerek várta az ebédjét, a többiek már ettek.

Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorítva a kishúga kezét. Az egyik konyhás észrevette őket.

– Hé, Flóri! Neked szólok! Gyere ide! A két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!

Mónika arra nézett, amerre a hang szólt. Meglátta a fiút, aki éppen őket figyelte. Felállt, szó nélkül elvette a tálcákat, és egy üres asztalhoz vitte. Amikor letette, odalépett hozzájuk.

– Ott a kajátok. De holnaptól szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta komolyan.

Flóri is roma fiú volt. Kerek arcában mélybarna szemek ültek sűrű szemöldök alatt. Ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak. Sűrű barna haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje tetején hagyta meg tüskésen. Jelentőségteljesen méregette a két szőke, kékszemű kislányt.

– Majd gyorsan hozzászoktok, különben sokat fogtok éhezni – tette hozzá, majd visszament az asztalához.

Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, másodiknak krumplis tészta. Szó nélkül ettek.

Mónika összeszedte a tányérokat, amikor végeztek. Egymásba csúsztatta a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért és az evőeszközöket.

– Maradj itt! – súgta a húgának.

De Zsuzska nem maradt. Félt elszakadni tőle. Utána ment, és kis kezével megmarkolta nővére nadrágját. Megbotlott, és nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén.

A hangos csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabokra törve pattogott a mozaikkövön.

Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen rászólt.

– Mondtam, hogy maradj!

Zsuzska éktelen sírásba kezdett. Végre sírt — torkaszakadtából, felszabadultan, kétségbeesve.

– Idióta balkezesek! – lökte meg a síró gyereket Zita. – Ezután mindig külön műsort csináltok, he?

Mónikának sem kellett több. Ráugrott a nagyobb lányra, és teljes erejéből visszaütött.

– A testvéremet senki nem bánthatja! – kiabálta hisztérikusan.

Zita a váratlan támadástól meglepődött, nem ütött vissza.

– Ájj mán le! Nézze mán, Böbe néni, mit pattog ez itt, ni! Bolha tán?

A teremben többen nevetni kezdtek. Flóri is vigyorogva figyelte a jelenetet.

– Nem lesz itt semmi baj, szöszi, ha meg tudod védeni magad! – kiáltotta Mónika felé elismerően.

Figyelmeztetes

Nyugtalanul forgolódott. Hiába akart felébredni, nem tudott, pedig idegesítő, furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.

– Akkor már tudja, kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős, reszketős öreg hangot közvetlen közelről. – Már nem időzöm itt sokat, lassan lejár az időm. Figyelmeztetni szeretném: ne kövessen minden látomást, mert van, amelyik félrevezeti önt. A gyermekek anyja önző. Látta a jövőt, mégsem akarja, hogy úgy alakuljon, ahogyan megmutatkozott előtte. Mindent el fog követni, hogy megváltoztassa azt, amit már nem lehet. Az álmokra figyeljen, mert bennük van az útmutatás, de önmagának kell majd döntenie arról, hogyan lép tovább.

– Nem tudom, hogyan csinálta… átadott nekem egy tudást, de mit kezdjek vele, ha nem tudom használni, csak félelmet kelt bennem? – válaszolta Sára, egyenesen szembefordulva az árnyalakkal.

– Könnyű volt. A boltban mindketten ráéreztünk egymásra, mert ugyanaz a rezgésszámunk. Emlékszem, miközben engem nézett, a halott nagyanyjára gondolt. Miért pont egy halottra? Amikor a szemébe néztem, láttam a gondolatait… azt is, mi fog történni önnel a jövőben. Tudtam, hogy segítenem kell. Igaza van, félelmetes. Én is mindig ezt éreztem, amikor rá tudtam látni a jövőre. Hogy mit adtam át? Nem mindent, ne ijedjen meg. Csak annyit, hogy az érzékei ezután többre lesznek képesek egy átlagemberénél… lassan, idővel majd megszokja. A belső érzékei erősebbé váltak az átlagnál, figyeljen rájuk… sajnos a rossz dolgokat élesebben fogja érzékelni, mint a jókat… figyeljen az intuícióira!

A mobilja ébresztette fel, amely egyfolytában zenélt. Róza hívta.

– Sára, képzeld, mi történt! Ébredj már! Most nézem a reggeli híreket: valami eszelős felgyújtotta a bankunkat. Fel vagy már? Felfogtad? Gyere, kapd össze magad! Azt hiszem, a pasid az a szerencsétlen flótás.

– Nem a pasim! Ne szórakozz velem! Ennél hihetőbb hülyeséget is kitalálhattál volna korán reggel! – morgott vissza rosszkedvűen.

De Róza elérte a célját: minden álmosság egy pillanat alatt elillant belőle.

Rémálom

Elaludt, és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Egy tisztás szélén állt, a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő maradt a fák takarásában.

Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, amelynek a szélén állt. Nem volt egyedül. Kétoldalt két gyermek simult hozzá. Az egyik folyamatosan sírt. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt — arra a pillanatra, hogy végre induljanak.

A tisztás túloldalán egy ház állt, ablakai fényesen világítottak. Oda kellett átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami… vagy valakik. Ugyanúgy megbújtak a bokrok között a sötétben, ahogy ők is.

Megszorította a két gyermek kezét, majd visszafojtott hangon megszólalt:

– Most!

Rohanni kezdtek a tisztáson át, a fényen keresztül, a túloldal felé, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Már majdnem odaértek, amikor a kisebbik gyermek elesett, és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

– Félek! Ne hagyjatok itt!

Megállt, karjaiba emelte, és iszonyodva körülnézett, felkészülve a halálra.

A fák alatti sűrű bozótosból polipszerű csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban, és már-már elérték a lábukat.

– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fuss! – kiáltotta a nagyobbik gyermeknek, akiből a félelem és a kimerültség már minden erőt kiszívott.

Lábával berúgta az ajtót, amely döngve csapódott be mögöttük.

– Sikerült! – kapkodta a levegőt.

Elfogyott az ereje. A földre roskadva ült, testében érezte az iszonyatos fáradtságot.

A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, és rámosolygott. A nagyobbik is elnevette magát.

– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.

– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Misztikus álom

Nem félt. Hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolt le egy lámpát sem, és így aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett. Képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét. Ettől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg verítékcseppek.

Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődve és zsémbelve.

– Hová ilyen későn, kislány? Miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten oldalra nézett, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni ki megy mellette. Mintha egy harmadik szem nyílt volna ki benne, hogy segítsen rajta az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt. Félelmetes némasággal, lomhán haladt mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kellene, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionettbábu.

Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük, és fülsiketítő zajjal kinyílott minden ajtója. Tudta, hogy fel kell szállniuk. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével próbálta felfelé cibálni. Kifulladva lenyomta az alakot egy ülésre. Az ajtók azonnal becsukódtak.

Fájni kezdett a feje a zajtól. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle – hogyan is félt volna? Az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A zaj lassan lágy muzsikává szelídült. Rádöbbent, hogy már nem a buszon vannak. Egy másik világba, egy másik dimenzióba érkeztek.

Körülnézett, és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Apja beszélni kezdett, szája nem mozdult, mégis értette minden szavát.

– Gyere, kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de az út mégsem hegyi ösvény volt. Türkizkék üvegtömbök préselődtek egymásba, az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, sem élet. A levegő tisztán, kristályként hasította tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt… nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog. Végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatott.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek, kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember a Föld ellen végez. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat, mikor velünk voltál… akkor engem, ne haragudj az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de most kezdlek érteni…

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult az alak felé.

– Apu, fáradt vagyok, és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de tudd: velem minden rendben van. Ne aggódj, és soha ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé, de megtorpant, amikor újra hallotta apja hangját.

– Várj! Csak még egy fontosat szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízz mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de amikor visszafordult, már nem látott senkit, csak egy zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbenézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, csak az égők szikráztak idegesítően a szemébe. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját. Fájt. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta. De valahol a szívében még ott lüktetett a ragyogás emléke. 

Nyomozzunk

Amikor hazafelé indultak, Róza Sára mellé lépett, és egy darabon együtt haladtak.

– Elkísérlek, ha nem bánod – mondta Róza, és összeborzolta Sára haját.

Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában, a város fényei tükröződtek a nedves járdán.

– Jössz holnap dolgozni? 

– Igen… teljesen kikészültem. Jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most sem tiszta a fejem.

Róza elmosolyodott.

– Mesélj a pasiról… milyen?

– Mit mondhatnék? Nincs közöm hozzá. Csak hozta az üzenetet, aztán felhívott, hogy vége az egésznek, felejtsem el.

– De nincs vége, ugye? – kíváncsiskodott Róza. – Tetszik neked ez az ürge? Láttam a bankban is. Vagy őneki te. Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve.

– Ugyan… – sóhajtott Sára. – Ne csinálj belőle love sztorit. Ez egy nyomorult helyzet. Amúgy… nem is tudom. Így, ahogy mondod…

– Na, nyögd már ki!

– Olyan… van benne valami. Kisugárzása van, vagy nem is tudom… még nem gondolkodtam rajta igazán, mi teszi érdekessé számomra.

– Bővebben!

– Ennyi. Talán sosem lesz több… most csak sajnálom szegényt.

– Ne etess! Tetszik neked, azért rohangálsz utána!

– Nem nevezném  igy… Furcsa…

– Mi?

– Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem… talán azért, mert ő kért rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer… azt hiszem.

– Erről beszélsz félórája… érdekes a pasi. Szerintem is elmegy külalakra: jó arcú, magas. De gyilkos a tekintete. Ott a bankban is… ahogy rám nézett… félelmetes!

– Gyilkos a tekintete? Te lökött vagy! Szerintem pont fordítva: egy nagydarab, érzékeny fickó… nagyon is. De hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.

Csendesen haladtak tovább, Róza se szólt egy szót sem, ami nála ritkaság volt.

– Képzeld, anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást – törte meg végül a hallgatást Sára.

– Jó neki, van esze. Én is szívesen mennék… és te?

– Ha minden rendben lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből… figyelnem kell rájuk. Na meg van más is: földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.

– Micsoda mázlista! És hol kezded a rendberakást? 

– Nem tudom… Zsolt azt mondta, minden sorban jön majd.

– Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi, neked kell kitalálnod, hol kezded!

– Szerinted? Te hol kezdenéd?

– Először lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán… haditervet eszelném ki, hogyan segíthetnék nekik. Nem ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen – nevetett Róza. – Segítsek?

– Rendes vagy… lehet, hogy jól jönne a segítséged. Külsősként higgadtabban látod a helyzetet. És jó érzés, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad: nyomozzunk?

– Azt. Nyomozzunk!

– Nyomozhatunk, de úgy érzem, egyre jobban belekeverem magam abba, amihez semmi közöm.

Sára kedvetlenül ballagott hazafelé, miután elköszönt Rózától. A magány várta, és az albérlet nyomasztó légköre. Amint belépett a lakásba, azonnal érezte a fejében azt a furcsa zsibbadást, ami miatt szinte a falra tudott volna mászni. Attól, hogy mindig úgy érzi nincs egyedül, attól függetlenül, hogy senkit sem látott maga körül – valaki, vagy valami jelen volt mindig.

Gyorsan felkapcsolta a villanyt.

– Végre fény! – sóhajtott fel.

Az utóbbi napokban egyre gyakrabban gondolt rá, hogy lelép abból az átkozott lakásból. Kezdett elege lenni, mintha szellemek gyülekező tanyája lenne. Nem bírja sokáig, hogy mindig ott „lófrál” valakinek az asztrálteste. Talán pszichiáterhez kellene fordulnia… talán csak vele van baj. Ki kell lépnie ebből a helyzetből, de gyorsan.

Végigment a lakásban, felkapcsolt minden villanyt. Csak akkor nyugodott meg, amikor minden fényárban úszott, még a vécé is. A faliórán már elmúlt tizenegy. Eszébe jutott Zsolt szava:

"Nem kell félned, nem fog kísérteni."

Omen

 Barna, az egyik volt egyetemi barátja, vállalta, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke srác nevetve érkezett, mintha egy hétköznapi kirándulásra indulnának. Egyetlen mozdulattal felkapta a két bőröndöt és a kézitáskát.

Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott. Nem sírt, nem kapaszkodott belé — csak állt az ajtóban, mintha már félig egy másik világban lenne. Ez jobban fájt Sárának, mint bármilyen könny.

Az autó lassan kigördült az utcából.

Sára az ablakon át figyelte az ébredező várost. A reggeli fény tompán ült rá a házakra, minden porosabb és fáradtabb volt, mint korábban. Ahogy távolodtak, úgy könnyebbült meg a mellkasa. A súly, amely hetek óta nyomta, lassan lemaradt mögötte, bent rekedt a szmogos utcák között.

Mégis ott motoszkált benne egy gondolat:

Nem kellett volna egyedül hagynom anyát.

Barna beszélt, kérdezett, témát váltott — láthatóan kerülte az apja halálát. Sára hálás volt ezért.

– Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? – kérdezte végül.

Egy kamion száguldott el mellettük, a menetszél megremegtette az autót.

– Vámosok – pillantott hátra Sára az út szélén álló rendőrökre. – Biztos valami balhé. Kíráról semmit nem tudok… egyikük sem normális. Csak elindultak a világba.

Elhallgatott.

– Én is mentem volna… ha apa…

Barna csak bólintott.

– Részvétem.

A beszélgetés később a bankra terelődött, pénzre, hitelekre, igazságtalanságokra. A szavak mögött azonban mindketten ugyanazt érezték: valami végleg lezárult.

Amikor befordultak az új utcába, Sára meglepődött. Tiszta, rendezett környék volt, idegenül nyugodt. Nem olyan, mint Budapest — itt a levegő is lassabban mozgott.

A ház lépcsőházába lépve furcsa érzés fogta el.

Mintha már járt volna itt.

Megállt.

Visszalépett.

A falon graffiti húzódott végig: hatalmas angyalszárny, alatta egyetlen szó:

ÓMEN

Hideg futott végig a hátán.

– Hülyeség – suttogta maga elé. – Nem vagyok babonás.

Mégis úgy érezte, mintha valaki figyelné.

Mintha a ház tudná, hogy megérkezett.

Belépett a lakásba, becsukta maga mögött az ajtót.

Csend.

Olyan mély csend, amit nem a hang hiánya, hanem a jelenlét tölt meg.

– Hát itt vagyok… – sóhajtott fel.

Az egyedüllét súlya hirtelen ránehezedett. A szoba idegen volt, mégis furcsán ismerős. Ekkor érezte meg a szagot: dohos, földszerű levegő, mintha régen zárt helyiségből szivárogna elő.

Az ablakhoz sietett és kitárta.

A levegő megmozdult — de a nyugtalanság nem múlt el.

Valami nem stimmelt.

És mindez… egy nappal az apja halála előtt kezdődött.

Telefonált az anyjának, végigvezette a lakáson, túl vidáman beszélt, mintha ezzel elűzhetné a rossz érzést.

Amikor letette, észrevette a vitrint.

A poharak között egy fénykép állt.

Ezüst keretben.

Nem oda tartozott.

A nő arca ismerős volt. Túlságosan is.

Ekkor megszólalt a telefon.

A lakás tulajdonosa hívta.

A hang.

A kardiológus.

Az apja orvosa.

A beszélgetés alatt Sára lassan rájött: a képen szereplő nő az orvos nagymamája. A nő, akivel találkozott. A nő, aki meghívta magához.

A nő, akinek… hullaszaga volt.

A férfi közben nyugodtan beszélt:

– A nagymamám pszichológus volt. Parapszichológiával foglalkozott. Az utolsó kutatása arról szólt, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

A vonal megszakadt.

A lakás újra csendbe burkolózott.

Sára lassan leült a fotelbe.

A kép az ölében feküdt.

Halkan megszólalt:

– Hát itt vagyok, mamus… ülök a fotelodban. És te hol vagy?

A csend nem maradt teljesen néma.

Mintha a lakás figyelne.

– A doki azt mondta… már két hónapja halott vagy.

---