Mónika és a kishúga már a második hetet töltötte az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, amikor az előírások szerint őket is kihelyezik lakásotthonba vagy nevelőszülőhöz.
Aránylag csendes volt a ház, amikor bekerültek. Megszeppenve ültek az otthonvezető irodájában, fel sem tudták fogni, mi történik velük. Az otthonvezető többször rájuk mosolygott, miközben a papírjaikat rendezte a gyámügyessel — azzal a vörösre festett hajú nővel, aki kiráncigálta őket a lakásukból.
Amikor végeztek az adminisztrációval, a nő rájuk nézett, felállt, és odament hozzájuk.
– Jó helyen vagytok most már. Viselkedjetek okosan, legyetek jók, akkor minden rendben lesz, kedveskéim.
Mónika elkapta a fejét a felé nyúló kéz elől. Fellobbant a gyűlölet a szemében.
Amikor a gyámügyes elment, az otthonvezető odaült melléjük.
– Hívhattok Marika néninek. Bármilyen gondotok lesz, csak üzenjetek, én mindig itt vagyok.
Telefonált. Pár perc múlva egy ősz hajú, idősebb gondozónő jelent meg az ajtóban.
– A két kislányt Zita mellé helyezd el. Legalább nem lesz egyedül az a lány.
Az asszony megfogta a kezüket, és felkísérte őket az emeletre. Útközben elmondta, hogy Böbe néninek hívják. Benyitott egy szobába, ahol egy roma lány heverészett az egyik ágyon.
– Itt alszotok, kedveskéim! – mutatott az ágyaikra. – Te meg húzd meg magad, Zita! Ha egy ujjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett rá szigorúan.
– Miket beszél má’, báncsa a rosseb őket! Haggyon má’, maga! – kiáltott vissza felháborodva a lány.
Az asszony letette a ruháikat a heverőkre.
– Öltözzetek át. Ez itt a nappali ruha, itt van a hálóruhátok. Papucs… neked is! – adta át a felszerelést. – Most egyelőre ennyi. Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a lányhoz –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!
– Ha maga mongya – vont vállat Zita, és már ült is a heverő szélén, méregetve a két jövevényt.
Mónika és Zsuzska egymásba kapaszkodva ültek a kijelölt ágyon, és ők is Zitát figyelték.
– Mi a nevetek?
– Sági Mónika. A húgom meg kispo… vagyis Sági Zsuzsika.
– Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?
Mónika értetlenül nézett rá.
– Miért?
– Azt én honnan tudjam? Mindenkit elkapnak. Engem is.
– Miértünk eljöttek – mondta halkan Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.
– Azt mondták?
– Téged miért kaptak el? – kérdezte kíváncsian.
– Hát loptam.
– Miért?
– Hagyd már abba azt a sok miértet! Mint egy dedós, úgy kérdezgetsz. Hát mert éhes vótam, azért. Má’ meg mér bőg a húgod? – csattant fel Zita.
– Fél – mondta Mónika, és oltalmazón átölelte Zsuzskát.
Megszólalt a csengő. Zita felugrott, és az ajtó felé indult.
– Ebéd! Süketek vagytok? – szólt vissza a válla fölött.
Zsuzska szipogott, esdeklőn nézett a nővérére.
– Elment… Mikor jön anya? – súgta.
– Nem tudom. Egy darabig itt leszünk. Vigyázok rád. Mindig legyél velem, érted? – megfogta a húga kezét, és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.
Az ebédlőben már mindenki lent volt. Mónika látta, hogy náluk jóval idősebb gyerekek ülnek az asztaloknál. A kopott viaszos terítők alatt recsegtek az asztalok. Bal oldalon nyílt a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával. Még néhány gyerek várta az ebédjét, a többiek már ettek.
Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorítva a kishúga kezét. Az egyik konyhás észrevette őket.
– Hé, Flóri! Neked szólok! Gyere ide! A két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!
Mónika arra nézett, amerre a hang szólt. Meglátta a fiút, aki éppen őket figyelte. Felállt, szó nélkül elvette a tálcákat, és egy üres asztalhoz vitte. Amikor letette, odalépett hozzájuk.
– Ott a kajátok. De holnaptól szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta komolyan.
Flóri is roma fiú volt. Kerek arcában mélybarna szemek ültek sűrű szemöldök alatt. Ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak. Sűrű barna haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje tetején hagyta meg tüskésen. Jelentőségteljesen méregette a két szőke, kékszemű kislányt.
– Majd gyorsan hozzászoktok, különben sokat fogtok éhezni – tette hozzá, majd visszament az asztalához.
Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, másodiknak krumplis tészta. Szó nélkül ettek.
Mónika összeszedte a tányérokat, amikor végeztek. Egymásba csúsztatta a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért és az evőeszközöket.
– Maradj itt! – súgta a húgának.
De Zsuzska nem maradt. Félt elszakadni tőle. Utána ment, és kis kezével megmarkolta nővére nadrágját. Megbotlott, és nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén.
A hangos csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabokra törve pattogott a mozaikkövön.
Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen rászólt.
– Mondtam, hogy maradj!
Zsuzska éktelen sírásba kezdett. Végre sírt — torkaszakadtából, felszabadultan, kétségbeesve.
– Idióta balkezesek! – lökte meg a síró gyereket Zita. – Ezután mindig külön műsort csináltok, he?
Mónikának sem kellett több. Ráugrott a nagyobb lányra, és teljes erejéből visszaütött.
– A testvéremet senki nem bánthatja! – kiabálta hisztérikusan.
Zita a váratlan támadástól meglepődött, nem ütött vissza.
– Ájj mán le! Nézze mán, Böbe néni, mit pattog ez itt, ni! Bolha tán?
A teremben többen nevetni kezdtek. Flóri is vigyorogva figyelte a jelenetet.
– Nem lesz itt semmi baj, szöszi, ha meg tudod védeni magad! – kiáltotta Mónika felé elismerően.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése