Elaludt, és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Egy tisztás szélén állt, a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő maradt a fák takarásában.
Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, amelynek a szélén állt. Nem volt egyedül. Kétoldalt két gyermek simult hozzá. Az egyik folyamatosan sírt. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt — arra a pillanatra, hogy végre induljanak.
A tisztás túloldalán egy ház állt, ablakai fényesen világítottak. Oda kellett átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami… vagy valakik. Ugyanúgy megbújtak a bokrok között a sötétben, ahogy ők is.
Megszorította a két gyermek kezét, majd visszafojtott hangon megszólalt:
– Most!
Rohanni kezdtek a tisztáson át, a fényen keresztül, a túloldal felé, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Már majdnem odaértek, amikor a kisebbik gyermek elesett, és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.
– Félek! Ne hagyjatok itt!
Megállt, karjaiba emelte, és iszonyodva körülnézett, felkészülve a halálra.
A fák alatti sűrű bozótosból polipszerű csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban, és már-már elérték a lábukat.
– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fuss! – kiáltotta a nagyobbik gyermeknek, akiből a félelem és a kimerültség már minden erőt kiszívott.
Lábával berúgta az ajtót, amely döngve csapódott be mögöttük.
– Sikerült! – kapkodta a levegőt.
Elfogyott az ereje. A földre roskadva ült, testében érezte az iszonyatos fáradtságot.
A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, és rámosolygott. A nagyobbik is elnevette magát.
– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.
– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése