Félelem

Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé. Fent az égen fekete, rongyos szélű felhők között bujkált a telihold: néha nappali világosságot küldött rájuk, máskor vak sötétségbe taszította a tájat.

A park szinte varázsütésre megelevenedett körülöttük, és a két gyerek számára egyre kísértetiesebbé vált. Felerősödött minden nesz, minden apró mozgás zaja. A félelem beköltözött a lelkükbe, szívük vadul kalapált a mellkasukban, mintha szűknek találná a benti világot, és szabadságra vágyna.

– Mi volt az? – súgta reszketve Zsuzska, amikor a közelükben megzörrent az avar, mintha valaki lépkedne rajta.

– Nem tudom… talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk – suttogta vissza Mónika. – Nézd, ott a kis tisztáson van egy pad. Jól összebújunk, és senki sem veszi észre, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.

– Jól van – egyezett bele Zsuzska.

A pad fölé bokrok hajoltak, elrejtették a hidegtől és félelemtől összefonódó, reszkető két kislányt. A hangok azonban ott is megtalálták őket. A fák és bokrok mintha egymással beszélgettek volna. A hűvös szél nyikorgatta az ágakat, azok ijedten hullajtották sárguló leveleiket, hadd sodródjanak a bokrok közé. A levelek surrogása és zizegése állandó háttérzajjá vált.

Az ágak között tanyázó madarak méltatlankodtak az erősebb fuvallatok miatt, néha felrikoltott egy-egy éjszakai madár. Az avarban sündisznók indultak portyára, apró lábuk alatt sercegett a száraz levélréteg.

Hirtelen holdfény árasztotta el a tisztást, de ez még ijesztőbb volt, mint a sötétség. Valami kitakarta a telihold ragyogását: egy hatalmas árny suhant át felettük, majd alábukott. A lányok iszonyodva sírtak fel — pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le zsákmányára.

Szorosan átölelték egymást. Reszkettek a félelemtől, hangosan sírni sem mertek, csak némán folyt a könny az arcukon. A szél egyre erősödött, táncba hívta a liget fáit és bokrait. Először a vékony ágú bokrok ringtak az ütemére, egyre gyorsuló ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrezegtették lombos szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények, akik tétován figyelik a táncparkettet, mielőtt felkérnének valakit egy lassú keringőre — végül azonban ők is meghajoltak egy erős fuvallat előtt.

A két kislányt a félelem teljesen megbénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.

Szinte boldogság öntötte el őket, amikor felismerték, hogy emberek közelednek. Könnyelműen megfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak és nem beszélnek.

A sötét alakok hamar észrevették, hogy mozog valami a padon, és kíváncsian feléjük indultak. Amikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek ül ott, az egyik hangosan felnevetett.

– Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni!

– Tévedsz, aranyapám. Dől értük a lóvé zsákszámra. Értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az áru! – válaszolta izgatottan a másik.

Mónika azonnal megértette, hogy a gonosz arcú emberek nem a megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelezve, hogy nagy baj van, majd hirtelen mozdulattal felrántotta, és futásnak akart eredni.

Erős kezek kapták el őket, és visszanyomták a padra.

– Hová ilyen sebesen, galambocskáim? Felejtsétek el, hogy tudtok repülni. Jobb, ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! – szólt rájuk erélyesen a magasabb férfi, akinek arcát a szemébe húzott kapucni eltakarta. Amikor közel hajolt hozzájuk, megérezték kellemetlen, bűzös leheletét.

A másik közben telefonált.

– Jó az áru, ne bosszants! Mikor csaptalak én be? – győzködött valakit halk, ideges hangon.