O az én angyalom

Ahogy közeledett, egyre nőtt benne az elkeseredett düh. Hangosan, tiszta erőből kiáltozott feléjük:

– Takarodjatok el! Hagyjátok őket békén! Mit akartok tőlük? Az eszetekbe se jutott, hogy segítsetek rajtuk? Kik vagytok?

Az alakok fenyegető testtartással megfordultak. Az egyikben Sára felismerte a padon látott drogost. Mégsem érzékelte kellőképpen a veszélyt, kinyújtotta a karját a kislányok felé.

– Gyertek, kicsikéim, ne féljetek!

Felemelte Zsuzskát. Anna is ott volt már mögötte, ő Mónikát ölelte magához, és már fordultak is velük, hogy elvigyék a gyerekeket.

Ekkor Sára érezte, hogy egy vasmarok megszorítja a karját, majd erős ütés csattant a hátán. Az ütéstől a földre esett a kislánnyal együtt. Anna elszaladt Mónikával, de amikor visszanéztek, és meglátták a földön fekvő Sárát, aki a testével védte a nyöszörgő Zsuzskát, hangosan sikoltoztak segítségért.

A szél felerősödött, a segélykiáltást a hátára kapta, és szétszórta a fák között. A három alakot megzavarta a lárma.

Sára a fájdalomtól és a félelemtől nem tudott megmozdulni. Magához húzta Zsuzskát, és arra gondolt, hogy ebből a csapdából nem szabadul ki élve. Aztán eszébe jutott az álma – nem adhatja fel, menekülniük kell. Odasúgta a kislánynak, hogy ha szól, fusson a testvéréhez. Minden erejét összeszedte, és felkiáltott:

– Most… fuss!

Amikor elengedte a gyereket, szembe nézett a fölötte magasló alakkal. Lendült a lába, és egymás után többször rúgott. Célba talált. A férfi felordított, és a fájdalomtól összegörnyedt.

Zsuzska szerencsére nem gondolkodott semmin. Futott, botladozva, sikoltozva, egyenest Anna karjaiba.

Sára meglátott egy kést felvillanni a holdfényben. Behunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát, fájt a háta a kapott ütéstől, az erős rúgásoktól teljesen kifáradt, képtelen volt tovább védekezni. Kereste a kiutat, hogyan szabadulhatna. Tudta, hogy fel kellene ugrania, elfutnia onnan, vagy ha nem tud elmenekülni, minden erejével támadnia kellene, hogy megvédje magát.

Mégsem mozdult. Várt.

Hallotta a távolból, ahogy Zsuzska sokkosan sír, inkább üvölt, ahogy a torkán kifér.

– Menjetek már el! – suttogta maga elé.

Aztán furcsállta, hogy nem történt semmi. A támadója nem szúrt.

Kinyitotta a szemét. Óvatosan oldalra nézett, és felismerte maga mellett a padon látott drogost, aki mint egy védelmező, dühösen szembefordult a késsel hadonászó társával. Ujját a szájára téve suttogott:

– Csend, néma csend! Ne akard bántani. Látod, nem fél tőled. Miért is félne? Hisz ő halhatatlan. Nem tudsz ártani neki. Hadd menjen, engedd útjára. Nem látod? Nézd meg a gyönyörű arcát! Látod már, barátom? Ő egy angyal. Értitek már? – fordult a másikhoz is. – Angyal! Láttam már ezelőtt… ő az én angyalom. Menj… elengedlek, menj csak!

Gyengéden Sára felé nyúlt, hogy felsegítse a földről.

– Menj, vidd a kölyköket is, ha értük jöttél!

A másik kettő megrökönyödve állt, tehetetlen vigyor ült ki az arcukra. Belső világukba szerencsére sikeresen bekúszott az előtte elfogyasztott drogtól a vizionált kép, amely elszakadt a valóságtól, és már egy tudat alatti világban élt tovább.

Sára megértette, hogy megmenekült.

– Köszönöm – suttogta a sebhelyesnek, majd reszkető lábakkal elindult Anna felé.

Sietősen haladtak vissza az ösvényen. Anna közben hívta a barátait. Sára átvette a szipogó Zsuzskát; a kislány átölelte a nyakát. A két puha kéz, mint egy abroncs, úgy szorította körbe. A könnyes, ijedt arcocska a vállán pihent.

– Sss – nyugtatta Sára. – Már nincs semmi baj, nyugodj meg!

Közben azonban érezte, hogy az ő teste is ugyanúgy remeg az átélt traumától.

– Nincs semmi baj – nyugtatta önmagát is, majd Annához fordult. – Mi ez?

Anna értetlenül nézett rá.

– Nem vetted észre? A viharos szél megszűnt. Szinte áll a levegő körülöttünk.

A sötétben újra hangokat és lépéseket hallottak. Megálltak, mozdulatlanul figyelték a zaj felől érkező neszeket. Zseblámpák fényei köröztek az ösvényen. Megkönnyebbülve ismerték fel, hogy rendőrök sietnek feléjük.

– Na, végre megvannak! – szólt az egyik rendőr, amikor rájuk irányította a lámpa fényét. – Bátor hölgyek maguk, az biztos! Hallottuk a segélykiáltást. Jól vannak?

Sára mélyet sóhajtott.

– Talán mégsem vagyunk annyira bátrak. Az a lényeg, hogy a két kislány előkerült.

A rezzenéstelen levegő megmozdult, és egy szellő végigsimította az arcát. Csak egy fuvallat volt, aztán újra semmi. Abban a pillanatban mégis érezte, hogy a lelke könnyűvé vált, és megszűnt a belső remegése.

– Jól van, menjünk haza! – mosolygott Annára. – Örülök, hogy mellettem maradtál. Tudod, nélküled…

– Ne hálálkodj! Az angyaloknak segíteni kell! – nevetett fel Anna megkönnyebbülten.