Másnap 2

Az anyja megjelent az ajtóban, de nem veszekedett. Szó nélkül beengedte.

– Mi a manó… – dünnyögte Sára meglepetten, és lendületből belépett a lakásba.

Furcsa csend fogadta, de nem volt ereje megfejteni, mi történhetett otthon, amíg távol volt. Egyetlen cél lebegett előtte: megtalálni az ágyát, és visszanyerni az egyensúlyt.

Nem vetkőzött le, csak a sportcipőjét rúgta be a fotel alá. A fürdőszoba is elérhetetlen távolságnak tűnt, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát. Ledőlt az ágyra, és azonnal elnyelte az öntudatlanság.

Amikor felébredt, erős hányingerrel küzdve támolygott a fürdőszobába. A tükör előtt megállt, és hosszan szemügyre vette magát. Gúnyos grimaszt vágott a látványra.

Már ébredéskor rájött, hogy teljesen kiütötte magát az előző éjszaka. Csak azt nem tudta, hol és hogyan.

Erősen koncentrált. A felismerés hirtelen csapott le rá, mint villám a tiszta égből:

A diplomaosztás. Hogy felejthette el? Diplomás lett.

Fáradt mosoly jelent meg az arcán. Nekidőlt a mosdó szélének, de a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Egy emlék tört fel benne: valaki erőszakosan fogdosta. Csókok. Zavaros képek.

– Kivel? – motyogta magában.

Te jó ég… nem lehet, hogy a fű ennyire kiütötte az agyát. Talán valaki tett valamit az italába?

Egy pillanatra megmerevedett. Próbált visszaemlékezni, de a fejében a sötétség úgy terült szét, mint egy betonfal. Az emlékek nem jutottak át rajta. Csak töredékek maradtak fenn, mint egy szűrőn fennakadt törmelék.

Legalább arra emlékezne, történt-e egyáltalán valami. Remélte, hogy nem. De ha mégis?

Sok pezsgőt és pálinkát ivott. Talán nem kellett volna annyit.

– Hú, de szarul vagyok… – nyögte hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan maga köré húzva.

– Végre, hogy tudsz járni. Átaludtad az egész napot. Remélem, már feleszméltél – morgott.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? A gyomrom még mindig mintha kilúgozták volna. Túl sokat ittam, tudom. Nem akarok vitatkozni. Ez volt az utolsó, ígérem. Csak ne kezdj megint ordibálni. Rosszul vagyok… Vége a diákéletnek, nem iszom többet.

Az anyja eltolta a tükör elől.

– Gyönyörű vagy. Én a helyedben inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől.

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántotta el magát Sára ingerülten. – Már egy kicsit se lehet szórakozni? Ünnepeltünk, ennyi volt! Mi bajod mindig?

Választ sem várt. Beviharzott a vécébe, útközben már öklendezett. A kagyló fölé hajolva hányt, a szeme könnybe lábadt, a teste remegett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe… legalább ilyenkor hagyna békén – motyogta.

Szédelegve felöltözött. Friss levegőre vágyott. Ki a panelszagból, ki az örök szemrehányásokból.

Ki az utcára.

– Hova mész? – szólt utána az anyja a konyhából, miközben a kávéfőzővel bajlódott.

– El. Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott… itt senki nem figyel semmire – mondta fáradt hangon az asszony.

Sára úgy tett, mintha nem hallaná. Kilépett a lakásból.

Az utcán lelassított. Mélyeket lélegzett, de a csúcsforgalom szmogja újra felkavarta a gyomrát. A város zaja kíméletlenül csapott az arcába. Idegesen kerülgette az embereket.

Célforgalom – gondolta bosszúsan, amikor utolért egy babakocsit toló nőt, aki elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a kocsit, időnként előrehajolt, a szoknyája felcsúszott.

Sára undorral nézett rá.

Esküvőig darázsderék, aztán szétesnek – futott át rajta a gondolat. – Nekem biztos nem lesz gyerekem még húsz évig. Vagy soha.

Megelőzte a nőt, aki éppen cumit próbált a baba szájába erőltetni.

Diploma. És most mi lesz?

Állást kellene keresni.

Vagy inkább pihenni.

Balaton Kírával.

Eszébe jutott az éjszakai ígéret.