Apám szerint

Sára az odaérkező barátaival fáradtan nézte, ahogy a rendőrautóba teszik a két reszkető kislányt. Egyikőjük sem akart hazamenni; talán a feszültség volt az oka, ami nem akart feloldódni bennük. Az volt a furcsa, hogy Sára megérzései, az éjszaka során előhívott álmai, valósággá váltak. Új volt számukra, és megmagyarázhatatlan, ami velük történt. Végül úgy döntöttek, betérnek melegedni a kedvenc törzshelyükre.

Fázósan ültek le az asztal köré, forralt bort rendeltek a pincértől, aki gyorsan teljesítette a kérésüket. Letette eléjük a gőzölgő italt, amelyből csábítóan áradott a szegfűszeg aromája. Lassan kortyolva itták, minden zamatát ki akarták élvezni.

Kátya törte meg a csendet.

– Te tényleg tudtad, hol kell keresni a gyerekeket? Kezdek hinni a sztoridban. Megmondom őszintén, eleinte csak jó heccnek tartottam, ami majd feldobja a napomat. De már nem tartom annak. Mesélj, hogy jönnek ezek a megérzések?

– Köszönöm, hogy már nem szórakoztok rajtam, de nem tudom megmagyarázni. Ha jól emlékszem, apám halálakor éreztem először valami furcsa változást magamban. Néha azt hiszem, csak álmodom; néha úgy érzem, ébren vagyok, és látom, mi történik körülöttem. Később úgy tűnik, az is csak álom volt. Félelmetes, hidd el.

– Jól van, kislány, itt vagyunk, nem vagy egyedül az álmaiddal. Idővel elmúlik. Vagy lehet, hogy nem, mert te vagy a huszonegyedik század női Nostradamusa. Ha igen, hallgatunk. Mesélj, mi vár ránk! – ölelte át nevetve Zalán. – Furcsa számomra is ez az álomlátás. Az álom szerintem a valóságot tükrözi, de valahogy fordított formában. Hiszen ha álmodunk, mindent olyan valóságosan élünk át, és még meg sem kérdőjelezzük, hogy igaz-e, amit látunk. De lehet, hogy az álmokat a lelkiismeretünk mozgatja, ami zavart okoz a tudatalattinkban. A lelkiismeretet nem lehet becsapni, elhallgattatni. Talán ez történik veled is. Próbálsz elhatárolódni ettől a sztoritól, de annál jobban belekeveredsz, minél inkább ellenállsz. Aztán ott vannak azok a fránya megérzések.

– Ne vicceljetek! Még hogy én Nostradamus? – bújt ki zavartan Zalán öleléséből Sára. – Vannak megérzéseim, így van. Már látom azt is, hogyan sodródnak az emberek önakaratukon kívül egyre kilátástalanabb helyzetbe. Itt vannak például ezek a szerencsétlen gyerekek. Nemrég még boldog családban éltek, most meg rájuk szakadt az ég, és nem tudni, mi lesz velük. Az anya halott, az apa börtönbe került, ők pedig állami gondozásba kerültek. Nem egy háború áldozatai, hanem a jelenkor társadalmáé. Szégyen!

– Nem vagyok közgazdász, hál’ Istennek politikus se, távol áll mindkettő tőlem – szólalt meg Zsolt –, de ha kíváncsi vagy, elmondom az apám verzióját. Az öreg mindig tisztán látta, mi a bukta, és mi lesz a vége.

– Ha vége lesz egyszer, az nekünk is bukta lesz. Higgyétek el, a történelem legnagyobb fordulópontján állunk. Tutira kétesélyes, harmadik alternatíva nem létezik! – szólt közbe Zalán. – Na, mit mond az öreged?

– Én meg azt mondom, csak egy esélyes az alternatíva. Miért gondolod, hogy kétesélyes? Megsúgom, ebből a káoszból nem fogunk jól kijönni. Nem ez lesz az aranykor hajnala, ami most következik! – intette le Gergő a dokit. – De azért mondjad, Zsolt, az öreged biztosan jól látta, mi történt kis hazánkban.

– Azt mondja, a magyarok tartalékai nagyjából tíz éve kezdtek elapadni. Azóta egyre többen kerülnek mély anyagi válságba, ahonnan a politikai vezetés nem talál kiutat. Az igazi probléma akkor jön elő, amikor az anyagiak után a remény is elfogy. Egyre nő a bizonytalanság, az elkeseredés. Az embereket megvezették, félreinformálták, és mint a birkák, dalolva mentek a vágóhídra. Eladósították magukat, mert bíztak a jövőben, hogy visszafizetik a tartozást. Közben az országot kiárusították a fejük fölül. Tudod, mennyi gyár és üzem szűnt meg a privatizációval? Emlékszel a Ganz-Mávagra vagy az Ikaruszra? De sorolhatnám napestig… A lényeg, hogy a kilencvenes években Magyarországon háromezer gyár és termelőüzem volt állami tulajdonban. Most mi van? Az eladott nemzeti vagyon értéke több ezermilliárd! Az azóta felvett hitelek szintén több ezermilliárd! Az átlagos életszínvonalunk a béka segge alatt van! Tudtad, hogy a cukoripar vállalatai vagy a cementipar életképes üzemként kerültek külföldi tulajdonba? Szerintem tudatos felszámolási céllal. Minden az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A cél a magyar gazdaság lebénítása volt. Ezeknek a döntéshozóit apám szerint falhoz kéne állítani, és golyót ereszteni a fejükbe!

– Ez van, gyerekek, színház az élet! – húzta gúnyos mosolyra a száját Zalán. – Mondjad csak tovább, barátom, hallgatunk!

– Jól van. A többit mindenki sejti: Magyarország önálló életét megszűnt élni. De ez is volt a cél. Betelepedtek a multik, a külföldi bankok, és talicskával tolták kifelé a pénzt. Üres a kincstár, nincs benne egy peták se, csak flancos szólamok, ígérgetések. Megy a néphülyítés! Az országot a híres rendszerváltók kiárusították. Na, ezért van állami gondozásban a két gyerek. Most még ezt a megoldást ismerik, de lesz ez rosszabb is! Hol zajlik a legnagyobb elszegényedés? Hol máshol, ha nem nálunk? Itt évről évre nő a szegénység. Statisztika mutatja, hogy egyre több gyermekes családnál fordul elő, hogy nincs pénzük élelemre. Ez a mai napig növekszik. Egyre többen éheznek. Érted, mi ez? Nincs pénzük kajára! Mikor egy család élete ellehetetlenül, nincs jövőképe, már nem tud funkcionálni tovább, mint család. És most ez van folyamatban.

– Mennyire vigasztal, hogy nem csak Magyarországon? – kérdezte Zalán. – Tudjátok, mi következik most apám szerint? Most következik a szegények háborúja.

Gondterhelten beszélgettek órákon át. A végén Sára hazafuvarozta Rózát, aki egyedül ült be a társasággal, mivel a barátja fontos, halaszthatatlan elfoglaltságára hivatkozva lelépett mellőle.

– Komoly a pasival minden? – kérdezte Sára, mikor kikanyarodtak a belvárosi útra.

– Ki tudja, mit hoz a holnap? Talán komoly, talán nem. Nem vagyok szingli, csak ennyi. Nem ő az álmaim pasija, de most jó vele. És te?

– Én? Hát… rám férne egy kis romantikázás, de nincs rá időm, meg nincs kivel.

– Nincs kivel? Betonban ülsz, emeld már fel a popód! Nézz körül a piacon! Ne játszd mindig a védőangyalt. Pasi van ezer, csak nem veszed észre.

– Védőangyalt? Nézd meg, kinőtt-e toll a hátamon? Amúgy csak azért, hogy ne lógjak egyedül… szóval, ezért nem szedek fel senkit. Van igényem és elvárásom, már nem adom lejjebb.

– Nekem is van, mondtam neked. De ki tudja, összehoz-e az elvárásommal az élet egyszer? Addig meg…

Nevettek. Felszabadultan viccelődtek, ugratták egymást végig az úton. Jócskán elmúlt éjfél, mikor hazaértek, a panelház előtt leparkoltak. Gondosan lezárta az autóját, körülnézett az utcán. Szürke, piszkos köd burkolta az utcai lámpák fénykörét, szitált a kockakövekre, felfénylett tőle az út. Meglepetten látta, hogy kibújt a ködön át a Hold, mint egy ócska, felfújt lufi, odaragadt a szomszéd ház tetejéhez. Már nem érezte magát olyan jól, mint amikor Rózával nevetgéltek. Míg ment fel a lépcsőházban, rájött az érzés okára: életében nem volt még ilyen magányos és érzelemszegény a magánélete. Hiába mozgalmas minden napja, nem ér semmit, ha nem öleli át senki, amikor hazatér.

– Igaza van Rózának, bármi jobb az egyedüllétnél.