Diploma

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztó hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonló hangzavarban hozzátartozók és barátok gratulációi keveredtek egymással. Sára kezében a frissen megszerzett közgazdász diplomával, fülig érő mosollyal állt a családja előtt.

Édesapja megilletődötten ölelte át.

– Ez a nap is eljött. Diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

Keresztanyja – szokásához híven – végigsírdogálta az egész ünnepséget, és egyfolytában hálát adott Istennek.

– Látod, gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony szavain.

– Dehogy lettem nagy ember, keresztanyus, csak végeztem az egyetemen. Nincs ebben semmi különös!

Abban a pillanatban mégis jóleső melegség töltötte el: jó érzés volt, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint egy zsákmányára lecsapó sas, azonnal kiragadta a meghatott pillanatból.

– Gyere ide egy kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől. Megvan a kéró, ahová megyünk bulizni.

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – vágta rá nyeglén, és ezzel egy pillanat alatt szertefoszlott benne az a meghittség, amit addig a családja iránt érzett.

Amikor hazaértek, még élvezte egy ideig az ünnepi vacsorát, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menj csak. Tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredett mosollyal az apja.

Még látta egy pillanatra felvillanni az anyja tekintetét, de gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Ugyan mit gondolhatott? Talán azt remélte, hogy otthon marad velük? Ez az ő napja – csakis az övé. Gyorsan meggyőzte magát, és sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek.

Visszhangzott az üres lépcsőház, ahogy végigdübörgött rajta, majd lelassított, mert két szatyorral szembejött a szomszédasszonyuk. Az asszony arca már messziről ragyogott.

– Sárikám, eljött a nagy nap! Gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg beszélgetni, magára hagyta a társalgásra kész asszonyt. Ekkor megszólalt a mobilja. Kíra ideges hangon közölte, hogy már a ház előtt várnak.

– Helló, csajszi, végre! Ugorj be! Indíthatsz, Zotya! – adta ki türelmetlenül az utasításokat a barátjának.

– Hová megyünk? Hol a kéró? – kérdezte Sára.

– Fent Budán, egy üres nyaralóba. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint piát?

– Nem mondtátok. Majd veszek, apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzletnél.

– Zotya, itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal. Hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a férfi a csomagtartóba pakolta az italokat, majd széles vigyorral visszaült a volán mögé. Útközben már énekeltek, hangolták magukat az éjszakára.

A sötétség lassan átölelte a várost. Felpattantak a fények, mint apró gyöngyszemek ragyogtak a sötét bérházak között. Ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukák fölött is fényfüzérek csillogtak. Sára akkor úgy érezte, az élet fantasztikus és csodálatos, mert benne minden a helyére került – pontosan úgy, ahogyan lennie kell.

A budai nyaraló kerítését sűrű borostyán futotta végig, így az udvarra nem lehetett belátni, csak a kiszűrődő hangokat hallották: idétlen röhögést és éles visongást. Amikor beléptek a kapun, Sára tekintete azonnal kiszúrta a Gergő kezében parázsló füves cigit.

– Nézz oda, Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést. Még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Ugyan már. Csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője. – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad. Nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál! – szorította meg Kíra karját.

– Mi bajod van? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd annak! Ez nem drog… Ki bírná mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem. Ha igen, akkor nincs rád szükségem, menj haza!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

A buli lendülete hamar magával sodorta a társaságot. Néhányan túlpörögtek, mint a búgócsigák, de senki sem lepődött meg rajta. Az éjszaka főszereplője az alkohol lett. Időnként valaki eltűnt hányni, mások párosával vonultak félreeső helyekre, majd visszatértek, és ott folytatták, ahol abbahagyták.

Éjfél körül néhányan keményebb szerekhez nyúltak, de szerencsére komolyabb balhé nem tört ki. Fekete Pufi egy sarokban ült, tompa tekintettel bámulta a semmit. Mintha már nem is érzékelte volna a valóságot. Magában beszélt valakihez, időnként hadonászott, mintha képzeletbeli legyeket kergetne egy nem létező asztal fölött. A nyála lassan csorgott végig az állán, majd beszivárgott a pólójába.

Akadt, aki szánakozva mutogatott rá, de Pufit nem érdekelte. A külvilág már nem érte el. Mindenki tudta róla, hogy jó családból származik: mindkét szülője orvos volt, pénze mindig akadt. Az egyetem első évétől kezdve azonban lassan, megállíthatatlanul csúszott lefelé, mint egy mocsárba ragadt ragadozó. Egy idő után már nem is küzdött, inkább szándékosan kereste a mámort.

Sára egyszer megpróbált beszélni vele. Figyelmeztette is: ha így folytatja, bele fog pusztulni. Pufi csak vigyorgott rá.

– Utálom ezt a rohadt világot! Ha kiütöm magam, az a legjobb. Az ember olyankor azzá válik, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik. Boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki sem tudja, milyen madárnak lenni, amíg nem próbálta a repülést.

Később Vica is csatlakozott hozzá. Sára egy hangos csoportosulásra lett figyelmes: körbeállva röhögtek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált, de hamar visszafordult.

– Idióta barmok! – fakadt ki, amikor visszaért Kírához. – Láttad Vicát?

– Mi van vele?

– Vetkőzik. Teljesen kiütötte magát. Szórakoztatja azt a sok balfácánt.

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – mondta Kíra.

Nem sokkal később visszatért, és dühösen köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelenül bohóckodik mindenki előtt. Azért mindennek van határa.

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam – vont vállat közömbösen Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később, némi erőtlen tiltakozás után, Sára elszívta az első füves cigit, majd a másodikat és a harmadikat is. Az első után felszabadultnak érezte magát, a harmadik után azonban kiesett az idő. A következő órák eltűntek az emlékezetéből, mintha egyszerűen kitörölték volna.

Arra sem emlékezett, hogyan jutott haza. A barátai egészen a lakásajtóig támogatták. Miközben a csengőt nyomta, teljes testsúlyával nekidőlt az ajtónak, és részeg vigyorral hadonászott hátrafelé.

– Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben már felkészült rá, hogy nem ölelő karok fogadják majd. A zárt ajtó azonban jobban idegesítette, mint a várható balhé. Egy dolgot biztosan tudott: ezt most semmiképpen sem fogja megúszni.