-- Akkor telózz, ha átgondoltad, amiről beszéltünk! – búcsúztak a barátai. Sára még a nevetésüket hallotta, amikor becsukta a panelház ajtaját. Halkan tette a kulcsot a zárba; nem akart véletlenül találkozni az anyjával. Az eszébe jutott a hívás, de elhessegette a gondolatot.
Krisztián arca tolakodott be a tudatába – éppen a diplomaosztó előtt veszett össze vele. A keserű emlék és a gyűlölet, amiért megcsalta egy bulizós éjszakán, most újra éledt. „El kéne menni. Itt hagyni mindent” – suhant át rajta a gondolat, mintha a tudata utolsó éber szikrája próbálná megszólaltatni.
Nem tudta, meddig aludt. Mocorgott, forgolódott, majd hirtelen felült az ágyban. Olyan érzése támadt, hogy rajta kívül még valaki van a szobában. Szíve majd kiugrott a helyéről, és az ajtó felé nézett, ahonnan a zajt hallotta. Lassan kirajzolódott a sötétből egy körvonal, és egy alak tűnt fel az ajtókeretben.
– Apu, te vagy az? Soká jöttem haza, tudom, ne haragudj! – dőlt hátra megnyugodva. Felismerte az apját. Nem furcsállta, hogy nem kapott szemrehányást; tőle sosem kapott.
A szokásos rosszulléttel küszködve igyekezett a fürdőszoba felé. Egyre nehezebben viselte a reggeli protokollt; utálta a hányingerrel járó gondolatokat: „Mindjárt szétrobban a fejem, remélem, senki nincs a vécén?” Napok óta ivott, és a tudatáig eljutott a felismerés, hogy tényleg szüneteltetni kellene az alkoholfogyasztást. De a gondolat gyorsan tovaszállt, mint egy szemtelen légy, mikor kirepül az ablakon.
Míg végigment a kisfolyosón, „valami nincs rendben” érzés kerítette hatalmába. Berögzült szokásból megállt a tükör előtt – akkor döbbent rá, mi zavarja. Az idegesítő csend. Az anyja ilyenkor már hangoskodni szokott a háta mögött… mi történt? Elmaradt a ceremónia.
Visszafordult, és a szülei hálószobája felé ment. Óvatosan megnyitotta az ajtót. Az üres szobában az ágyak ugyan meg voltak vetve, de az anyjára nem jellemző rendetlenségben hevertek rajtuk a takarók és párnák. Mintha csatatér maradt volna maga után az éjszakából.
Hívta mobilon az anyját, de ki volt kapcsolva. Felhívta az apját; a fal melletti kisasztalon megszólalt a telefon, idegesítően felharsant a zene, amit annyira utált: a Traviata.
Mi történhetett? Miért nem veszi fel az anyja a telefont? És mi van apjával? Soha nem hagyta otthon a telefonját. Eszébe jutott az éjszakai hívás, éjfél körül próbált beszélni az anyja vele. Szétnézett a helyiségekben, hátha talál üzenetet. Néha hagyott hátra az anyja cetliket, hova ment éppen. Az asztal sarkán egy kinyitott iratmappa hevert; maga elé húzta.
Hivatalos papírok. Nem érdekelte. Már tolta félre, amikor meglátott egy felszólítást az iratok tetején. Nem rémült meg túlságosan – az anyja hajlamos volt későre hagyni a befizetéseket. Hiteltörlesztés lemaradása. Ugyan mire kellett nekik a hitel?
Megpillantotta a konyhaszekrényen az injekciós tűt. Nem törődve hiányos öltözékével, átrohant a szomszéd ajtajához, és becsöngetett. Kis idő múlva megjelent a szomszédasszony, lazán magára dobott földig érő pongyolájában, félretaposott kockás mamuszában.
– Jobban van már apád, Sára? Nincs valami nagy baj? Segíthetek valamiben? – kérdezte aggódva.
– Mit tud, Etelka néni? Mi volt itthon? Nem tudok semmit! – nézett könyörgőn Sára a nőre.
A szomszéd hitetlenkedve méregette egy darabig, majd fejét csóválva megszólalt:
– Hát nem is voltál itthon? Rohammentő vitte el apádat éjfél körül, sokáig itt voltak a mentősök, anyád is velük ment. Talán infarktus érte szegényt, nem tudtam Mártikával beszélni.
– Melyik kórházba vitték? – ijedt meg Sára, de nem kellett a válaszra várnia, mert meglátta az anyját, aki éppen akkor ért fel az emeletre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése