Eljött értünk az angyal

Zsuzskát és Mónikát rendőrautóval vitték vissza az Otthonba.

Az autóban Zsuzska végig kapaszkodott a nővérébe. Sokáig nem tért magához az átélt ijedtség után. Közel jártak már az Otthonhoz, amikor a kezével rázogatni kezdte Mónikát.

– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten Mónika.

– Eljött értünk az angyal, igaz? – suttogta Zsuzska.

– Igaz – bólintott Mónika komolyan. – Bizonyára angyal volt, anyu küldte, hogy megvédjen minket. Nagyon angyal volt, mert úgy is szólították. Hallottam.

– Én is hallottam… de attól függetlenül is tudom, hogy csak egy angyal lehetett – felelte megnyugodva Zsuzska.

Mónika lehunyta a szemét, és felidézte, amit reggel a tévében hallott: „Szegény gyerekek… most halt meg az anyukájuk.”

Elmúlt tíz óra, amikor visszaértek a gyermekotthonhoz. Zsuzska az autóban a nővéréhez bújva elaludt. Álmodott egy gyönyörű tisztásról. Hasonlított a parkban látotthoz, de itt nemcsak zöld fű volt, hanem színes virágok nyíltak, és sok-sok pillangó röpködött. Hallotta az anyja hangját:

– Nézd csak, Zsuzska, mit fogtam neked? – mutatta a kézfején billegő hatalmas, színes pillangót. – A tied, vigyázz rá!

Zsuzska hirtelen kapott érte, de a mozdulatára a pillangó kitárta a szárnyait, és felemelkedett.

– Maradj már! – nyugtatta Mónika. – Ne sírj! Ébredjél!

Amikor felnézett, a rendőr a nagy bejárati ajtó előtt nyomta a csengőt. Az ajtó kinyílt, a lámpafényben Böbe néni állt morcosan. Mindketten figyelték, mi történik kint. A rendőr magyarázott valamit, közben gyakran visszanézett rájuk.

– Na, szálljatok ki, itthon vagytok! – szólt a rendőr, amikor kinyitotta az autó ajtaját.

– Téved, rendőr bácsi, mi nem itt lakunk – válaszolt Mónika összehúzott szemöldökkel. – Csak ide hoztak egy kis időre.

A rendőr megenyhült:

– Hát persze, biztos így van… de most ki kell szállnotok. Irány az ágy, éjszaka van. Legközelebb ne csavarogjatok el, nagyon rossz vége lehetett volna ennek a kiruccanásnak!

Böbe nénin nem látszott nagy lelkesedés, hogy örül nekik, de fáradtan várta, hogy előkerüljenek a gyerekek. Reggel óta elemezte a főnökkel, ki hibás a szökésért. Ő is „beleesett a kalapba” Angéla néni mellé, és a sofőr is. Az ajtó nem volt kulcsra zárva — ez volt a legnagyobb baj.

Zsuzska örült az ágyának, még az sem érdekelte, hogy rettenetesen éhes. Mónika reménykedett, hogy eszébe jut valakinek, de úgy látszott, senkinek nem jutott. Reggel óta nem ettek egy falatot sem. Nem mert szólni sem, félt a mérgelődő gondozónőtől, aki egyfolytában perlekedett.

– Na, ti világcsavargók, jól odavágtátok a napunkat! Feküdjetek most már le, legyen vége ennek az átkozott napnak! – szólt Böbe néni. Mónika tudta, jogosan dúl-fúl, de egy kicsit még sajnálta is.

A szobájukban Zita és Viki izgatottan várta őket. Különösen Zita fészkelődött, nem hagyta Mónikát békén.

– Mongyad mán, hova a rossebbe kalamoltatok el? Itt meg diliház vót miattatok, egész nap ordibálás!

Mónika leült az ágyra, maga mellé ültette Zsuzskát, és kezdte lehúzogatni róla a kinti ruhát.

– Te buggyant, még a pizsamát is ráadtad? – nevetett Zita, miközben figyelte, ahogy Zsuzskáról leválnak a ruhadarabok. – Mi van mán, megkukultál?

– Nem tartozik rád! – szólt ingerülten Mónika. – Hagyj békén!

– Hogyhogy nem? A mi napunk is oda vót miatta! – méltatlankodott Zita.

– Kussoljatok mán! – fordult el tőlük Viki. – Látod, hogy kuka? Feküdjünk le, az a fontos, hogy előkerültek.

– Nem úgy van, a' Józsi bá' azt beszélte, hogy narkósok kezébe kerültek… és hogy egy fiatal nő talált rájuk, neki köszönhetik, hogy élnek.

-- Te tudod ki volt az? – kérdezte Mónika könyörgőn Zitától.

– Tuggya a rosseb… nem mindegy az? – felelte Zita. – Az a fontos, hogy éltek. Mi van, ha kinyuvasztanak, vagy fogságba ejtenek benneteket és eladnak valahová pénzért?

– El akartak… hallottam… – súgta Zsuzska, aki még mindig reszketett.

– Na, látod, te buggyant, erről beszéltem… vót mán ilyen, hallottam róla – mondta Mónika.

– Ki veszi meg a gyerekeket? – ámult el Zsuzska.

– Ne tudd mán, hát a szervkereskedők meg a pedofilok. Nagyon sok pénzt adnak a talált gyerekekért.

– Zita, most már elég! Lámpaoltás és csend! – szólt rá hangosan Böbe néni. – Ti meg, irány a fürdő!

Zita a paplan alól morgott:

– Jó van mán, úgy tesz, mint aki nem tuggya, miről beszél… Nem tom' mér vót akkor egész nap idegbeteg maga is…

Böbe néni mindkettőjükre sokáig engedte a meleg vizet a fürdőben, közben pedig folyamatosan morogva magyarázta:

– Mit vétettem én, Szűz Máriám, hogy ennyi bajt hozol rám? Na, még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjatok a tetejébe. Így ni, futás az ágyba!