Kirakós

Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.

– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!

Mónika ismerte a magas, szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek érkezett. Mielőtt megszöktek, már szóltak nekik, hogy ők is sorra kerülnek nála, így nem érte váratlanul, hogy Elvira néni várja őket.

A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika mindig jobban elviselt, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még akkor is, amikor nevetett.

A helyiség itt sem volt feldobva semmivel; egyszerűségén és puritánságán talán csak a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek valamelyest.

Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát papírzsebkendőbe, közben rakosgatott valamit a szoba sarkában álló asztalra.

– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játszunk. Üljetek le! Te, Mónika, ehhez az asztalhoz, te, Zsuzsika, a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valamilyen eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, mire gondoltatok közben.

Mónika végignézett a kínálaton. Volt ott minden: bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, ide-oda tologatta a bábukat az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.

Amikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült mellé. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.

– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, amikor ezt a képet kiraktad?

Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét, és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben arra gondolt, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit sem talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.

– Van itt messzire egy magányos bábu. Őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel. Mónika nem segített neki a megoldásban.

Zsuzska egy darabig mozdulatlanul figyelte őket, majd felállt az asztalától, és kíváncsian odament megnézni.

– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.

– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.

Zsuzska szája ijedten legörbült.

– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá minden bevezetés nélkül Elvira néni.

– Semmit! – válaszolta dacosan Mónika.

– Semmit sem tudsz? Haragszol valamiért rá?

Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra. Arra gondolt, talán mégis el kellene mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki szóba hozza azt, amit ő hallott; az is lehet, hogy semmi sem igaz az egészből.

– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni. – Sajnos rossz hírt kell közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.

Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná, mit fog ezután mondani a pszichológus.

– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, segítünk mindenben. Szóval tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, és az orvosok nem tudtak rajta segíteni a kórházban.

Mónika hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, és toporzékolva taposta a földre esett játékokat.

– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönben van! – kiabálta zokogva. – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabálta hisztérikusan, kifulladva.

Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger; már ő is teljes erejéből sírt.

– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – mondta, és átölelte, simogatta a két síró kislányt.

Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak mindent, Mónika egy szót sem szólt. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.

Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, és visszakísérte őket a szobájukba. A hosszú folyosón mentek végig, kézen fogva; a sok kérdés fájdalmasan bent maradt a lelkükben, hiszen egyikre sem kaptak még elfogadható választ.

Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, és halkan odasúgta:

– Nem árultam el neki.

– Mit?

– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.

– Köszönöm, rendes tőled – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.

Zita és Viki elcsendesedett, amikor látták, hogy kisírt szemmel térnek vissza a pszichológustól.

– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?

– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.

– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallottakon. – Elvira? Na má', ő is ossza a lapot? Hallottad, Viki?