Sokat kell még menni hazáig

Nagy felfordulás támadt a befogadó otthonban, amikor felfedezték a két gyerek eltűnését. Még a konyhás nénik is kiszaladtak az útra, de hiába — az utcán már senki nem látta őket. Angéla néni egyetlen pillanat alatt pánikhangulatot teremtett, végeláthatatlan litániába kezdett, majd kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan tudott a két gyerek ilyen könnyen kiosonni közülük. Végül megszületett benne a magyarázat, és a felelősséget Zita és Viki nyakába zúdította.

– Veletek vannak egy szobában, tudnotok kellett volna, mire készülnek!

Zita felháborodása nem ismert határt. Flórinak keserűen öntötte ki a szívét.

– Nézzed mán, Flóri, azt mondják, én vagyok a felelős a két szőkéért! Nem vagyok én az őrzőjük… így is kivagyok tőlük, mióta bekerültek!

Flóri komoly arccal hallgatta, majd Zita döbbenetére nem adott neki igazat.

– Szerintem is felelős vagy.

– Oszt mán mér?

– Mert öregebb vagy náluk. Figyelhettél vóna egy kicsit jobban rájuk.

Az élet teljesen felbolydult a befogadóban. Mindenütt a két gyereket keresték, még a heverők alá is benéztek. A sofőr mérgesen csapta be az autó ajtaját, és többször végighajtott az Otthon előtti útszakaszon, de a kislányokat mintha a föld nyelte volna el. Végül nem maradt más választásuk: telefonáltak a Gyermekvédelmi Központba, ahonnan azonnal értesítették a rendőrséget. Három óra eredménytelen keresés után a médiának is kiadták a két gyerek fényképét.

Mónika és Zsuzska eközben még nem jutottak messzire. Kézen fogva elsétáltak egy kis parkba, ahol megálltak nézni egy hölgyet, aki a palotapincsi kutyájával játszott. A kiskutya önfeledten rohangált az eldobott labda után, és látszott, hogy gazdája és az állat is boldog.

Mónika ekkor elővette a reggelinél a zsebébe gyűrt kiflit, kettétörte, és egy padon ülve megették. Közben ők is jókedvűen figyelték a játékos kiskutyát.

Később a rendőrök kikérdezték a kutyás hölgyet. Elmondta, hogy látta a két gyereket a padon ülni, de nem tudja pontosan, mikor tűntek el — egyszer csak nyomuk veszett, mintha a kámforrá váltak volna.

Hiába öltöztette fel Mónika alaposan a húgát, Zsuzska dideregni kezdett. Mónikának eszébe jutott, hogy amikor az anyukájával boltba jártak, mindig megjegyezte: az üzletekben jó meleg van. Elindultak hát, hátha találnak a közelben egy boltot. De nem látott olyan épületet, ahová emberek jártak volna be vagy ki, így továbbmentek céltalanul.

Zsuzska egyre jobban elfáradt, léptei lelassultak, és többször is kérdőn nézett a nővérére.

– Sokat kell még menni hazáig?

– Nem tudom – felelte Mónika. – Lehet.

– Ha nem tudod, akkor az is lehet, hogy nem jó felé megyünk.

– Ezt a környéket nem ismerem. De a miénkre jól emlékszem. A házra is… meg amerre oviba járunk.

– Kérdezzük meg valakitől, hogy jó felé megyünk-e?

– Nem emlékszem az utca nevére – ismerte be Mónika.

– Én se. Akkor nem tudjuk, hova megyünk. Igaz?

Mónika egy pillanatra elhallgatott, majd makacsul megrázta a fejét.

– Vissza már úgyse megyünk soha.