Pillangó

Nem kérették magukat, nagyon kimerültek voltak az egész napos gyaloglástól.

– Nem jó felé mentünk, az a baj. Másként kell elindulni, hogy hazataláljunk – gondolta át Mónika, amikor a paplan alá bújt, miért nem sikerült a terve. – Innen el fogunk menni, az biztos. Lehet, apu mégis keres, csak nem tudja kitalálni, hol vagyunk.

Már majdnem beért Álomszág kapujáig, amikor érezte, hogy Zsuzska mellé bújik az ágyban. A kislány odanyomta a száját a nővére füléhez, és úgy suttogott:

– Mónika, az angyalok szőkék, ugye?

– Igen, mind szőke, úgy tudom. Miért?

– Mert a mi angyalunk barna volt. Láttad?

– Igen. Barna.

– Akkor nem is igazi angyal?

– Lehetséges, hogy félig angyal, félig ember. Talán azért nem volt szárnya.

– Lehetséges – bújt hozzá Zsuzska, és azonnal mély szuszogásba kezdett.

Álommezőn lépkedett, és újra látta a színes pillangókat, ott repkedtek körülötte. Aztán hátranézett, mert különös, ismeretlen illatot érzett. Mögötte, egy hintaszéken – pont olyanon, mint a barátnője mamájának volt – ott ült a barna hajú angyal, aki megtalálta őket. Nem volt szárnya, egészen igazi embernek nézett ki. Ült és mosolygott feléje, egy pillangó pedig a vállára szállt.

– Ez az én pillangóm! – ment közelebb az angyalhoz. – Anyukámtól kaptam.

– Tudom – szólalt meg az angyal, és tovább mosolygott. – Ha nem haragszol, vigyázok a pillangódra is.

– Áh, nem haragszom, vigyázz csak a pillangómra! Megengedem – mondta nagyvonalúan Zsuzska. – Különben mindig elcsavarog – tette hozzá elgondolkodva.

– Mint ti, ő is szeret csavarogni, igaz? – beszélt tovább az angyal.

– Tévedsz. Mi nem csavarogtunk el. Minket elraboltak otthonról, és csak haza akartunk menni. De azt hiszem, eltévedtünk…

– Jó, hogy megtaláltalak benneteket! – sóhajtott fel az angyal.

– Nagyon jó, hogy megtaláltál. Te egy angyal vagy, igaz?

– Igen, az vagyok. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rátok.

– De nincsen szárnyad.

– Nekem nem kellenek a szárnyak, mert itt élek a Földön. Meg nem kell mindenkinek tudnia, hogy angyal vagyok. Elég, ha ti ketten tudjátok – mosolyodott el újra az angyal.

Lassan oszlott a kép, az angyal eltűnt, és magával vitte a pillangót. Zsuzska hüppögve újra sírni kezdett.

– Kussolj már! Meddig rinyálsz? – mordult fel Zita mérgesen. – Itt sose lehet aludni ezután?