Húzzunk ki külföldre

– Miről maradtam le? 

– Arról dumálunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz, Zotya? – vigyorgott Kíra.

– Miért kell ezért külföldre menni? Itthon is lehet meló után nézni.

– Nézelődj csak, aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra, szeme csillogott a lelkesedéstől.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Nelli. – Mi nem is erőlködünk. Vár a nagyvilág! Kimész bárminek, és dől a lóvé. Itt meg robotolhatsz diplomával nyolcvanért.

A pincér megállt Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát – mondta, kacér pillantást vetve a férfira. Fekete, rövid ujjú inget viselt, alóla kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára egy hajtásra lehúzta az italt.

– Ki akartok menni külföldre? – Kell hozzá egy milla. Út, szállás, kaja, amíg munkát találtok. Addig miből éltek?

– Minek majrézni? – legyintett Zotya. – Van span, aki megelőlegezi az indulást. Később fizeted vissza. Itt meg megdöglesz húsz év alatt, nincs min gondolkodni.

– Ebben igazad van… – Nincs itt sok perspektíva. Mikor mentek?

– Egy hónap múlva talán. Előtte Balaton, feltöltődés. Na, jössz velünk?

– Nem tudom… valami nincs rendben otthon. Anyám állandóan balhézik mostanában. Nem értem, mi baja.

– Vagy nem is akarod érteni – vont vállat Kíra. – Az ősök ellesznek nélkülünk is. Az enyém is folyton jajgat, hogy beteg, de ott az öcsém. Majd segítek nekik kintről.

– Mi baja van? Soha nem mondtad, hogy beteg.

– Mit tudom én… panaszkodik reggeltől estig – hárította Kíra.

– És megkérdezted valaha?

– Jó, majd megkérdezem, ha ennyire akarod! – csattant fel Kíra. – De ne csinálj már úgy, mintha nálatok minden rendben lenne. Te sem érted, mi van otthon.

A pincér letette a harmadik kört, Sára telefonja megszólalt. Anyja neve villogott a kijelzőn. Nem vette fel. Nem akarta hallani a kérdéseket. Visszacsúsztatta a telefont a táskájába, és nevetve visszafordult a társasághoz. Már ő is a nagyvilágot képzelte maga elé — új városokat, új életet, szabadságot.

Aztán szóba került az előző éjszaka.

– Figyeljetek… kiesett egy rész. Nem emlékszem, kivel kavartam a végén.

Hangos röhögés tört ki.

– Nem emlékszel? Aludtál közben? – visított Kíra.

– Nem. Csak rommá ittam magam.

– Akkor ideje felkeresni a nőgyógyászodat – vigyorgott Nelli. – Nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát éjfélre, te meg ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád – tette hozzá Zotya.

– Fecó?! Ne szórakozzatok! Ki nem állhatom azt a felfújt hólyagot! – pirult el Sára.

Egy húzásra kiitta a vodkát, majd kényszeredetten vigyorgott:

– Akkor jó… már megijedtem, hogy csak beszélgettünk.

A kávézó lassan kiürült. A pincér udvariasan odalépett.

– Sajnálom, záróra. Holnap is nap lesz… pár perc múlva.

Nevetve álltak fel, Sára még visszafordult.

– Jó kígyója van – súgta oda a férfinak.

A pincér elmosolyodott.

– Ez a kígyó két éve került rám.

– Értem… jó éjt!

– Nem vagy normális! Ki ne kezdj vele! – szólt rá Kíra. – A tetkós pasik az én terepem. És… a fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karolva, hangosan indultak végig az éjszakai utcán.

– Idióták – szólt rájuk Nelli. – Halkabban!

– Miről maradtam le?

– Arról dumálunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz, Zotya?

– Miért kell ezért külföldre menni? Itthon is lehet meló után élni egy kicsit.

– Nézelődj csak, aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya. – Mi nem is erőlködünk. Vár a nagyvilág! Kimész bárminek, és dől a lóvé. Itt meg robotolhatsz diplomával nyolcvanért.

A pincér megállt Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát.

Kacér pillantást vetett a férfira. Fekete rövid ujjú inget viselt, alóla kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára egy hajtásra lehúzta az italt. A szeme felcsillant, az alkohol gyorsan dolgozott benne.

– Ki akartok menni külföldre? Kell hozzá egy milla. Út, szállás, kaja, amíg munkát találtok. Addig miből éltek?

– Minek majrézni? – legyintett Zotya. – Van span, aki megelőlegezi az indulást. Később fizeted vissza. Itt meg megdöglesz húsz év alatt, nincs min gondolkodni.

– Ebben igazad van… nincs itt sok perspektíva. Mikor mentek?

– Egy hónap múlva talán. Előtte Balaton, feltöltődés. Na, jössz velünk?

– Nem tudom… valami nincs rendben otthon. Anyám állandóan balhézik mostanában. Nem értem, mi baja.

– Vagy nem is akarod érteni – vont vállat Kíra. – Az ősök ellesznek nélkülünk is. Az enyém is folyton jajgat, hogy beteg, de ott az öcsém. Majd segítek nekik kintről.

– Mi baja van? Soha nem mondtad, hogy beteg.

– Mit tudom én… panaszkodik reggeltől estig – hárította Kíra.

– És megkérdezted valaha?

– Jó, majd megkérdezem, ha ennyire akarod! – csattant fel. – De ne csinálj már úgy, mintha nálatok minden rendben lenne. Te sem érted, mi van otthon.

A pincér letette a harmadik kört. Sára telefonja megszólalt. Anyja neve villogott a kijelzőn.

Nem vette fel.

Nem akarta hallani a kérdéseket.

Visszacsúsztatta a telefont a táskájába, és nevetve visszafordult a társasághoz. Már ő is a nagyvilágot képzelte maga elé — új városokat, új életet, szabadságot.

Aztán szóba került az előző éjszaka.

– Figyeljetek… kiesett egy rész. Nem emlékszem, kivel kavartam a végén.

Hangos röhögés tört ki.

– Nem emlékszel? Aludtál közben? – visított Kíra.

– Nem. Csak rommá ittam magam.

– Akkor ideje felkeresni a nőgyógyászodat – vigyorgott Nelli. – Nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát éjfélre, te meg rámentél Fecóra.

– Vagy Fecó rád – tette hozzá.

– Fecó?! Ne szórakozzatok! Ki nem állhatom azt a felfújt hólyagot!

– A szókincse biztos nem számított, mikor eltűntetek – jegyezte meg Zotya.

Sára elvörösödött. Egy húzásra kiitta a vodkát.

– Akkor jó… már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – vigyorgott kényszeredetten.

A kávézó lassan kiürült. A pincér udvariasan odalépett.

– Sajnálom, záróra. Holnap is nap lesz… pár perc múlva.

Nevetve álltak fel. Sára még visszafordult.

– Jó kígyója van – súgta oda a férfinak.

A pincér elmosolyodott.

– Ez a kígyó két éve került rám.

– Értem… jó éjt!

– Nem vagy normális! Ki ne kezdj vele! – szólt rá Kíra. – A tetkós pasik az én terepem. És… a fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karolva, hangosan indultak végig az éjszakai utcán.

– Idióták – szólt rájuk Nelli. – Halkabban.